Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-32

332 Az országgyűlés képviselöházá/nak 32. következőket (olvassa): »Magyarország ipar nélkül nem élhet meg, a földmivelés a munkátlan tömegeknek csak csekély részét tudja foglalkoztatni.« Mondja továbbá a következőket (olvassa): »Az ipar védelme nélkül csődbe jutunk«, továbbá a következőket (olvassa): »A növekvő állami terhek nem fedezhetők, ha nagyrészük az egészséges és jól jövedelmező iparra át nem hárítható.« Jól méltóztassanak ezt megjegyezni, mint egyik legfőbb indokát a gyáripar létrehozásának. Ez azt jelzi, hogy a növekvő állami terheket csak a gyáripar lesz képes elviselni. Azt mondja Lengyel Géza ebben az idézetében (olvassa): »Kétségtelen, hogy yámhelyzetünk a legnagyobb import takarékosságra utal bennünket, más szóval az importot magas vámokkal kell lehetetlenné tenni.« Vágó József, aki szintén vámvédelmi szónok volt, a következő indokokat hozza fel a vámvédelem ellen (olvassa): »Nagy bankjaink és nagy iparvállalataink háborús ipari készítményeit szintén külföldi tőke bevonásával ugy alakították át békeüzemekké — és mindez köszönhető annak a varázsnak, amelyet az uj önálló vámpolitikai országalakulat gyakorolt a külföldi tőkére. Minden ilyen uj alakulás előtt beható érdeklődés folyt az alapitók részéről a jövendő vámtételek iránt, amelyek magasságát évek sorára kormánytanácsilag biztosítottak maguknak. Ilyen fontosnak tartják maguk a gyáralapítók a kielégitő vámvédelmet«. Vágó tehát bevallja, hogy a külföldi pénzérdekeltségek, mielőtt itt megjelentek magyar ipart csinálni, kormányhatóságilag biztositottak maguknak kiadós védelmet. Most vissza kell térnem ás rá kell mutatnom Fenyő Miksa t. barátomnak, aki szintén résztvett ezen az ankéten, a következő kijelentésére. Fenyő Miksa egészen őszintén és nyiltan — ugy nem igen számitott rá, hogy akad egy bolond agrárius képviselő, aki ezt a fejére -olvassa — in camera caritates, kijelentette a következőket (olvassa): »Ezekkel a vámtarifákkal 50 esztendőre döntődik el a magyar fejlődés; ennek szerencsés megkoncipiálásától függ, hogy milyen gyorsan, milyen erősen tudjuk épre nyalni ezeket a sebeket, amelyeket a háború rajtunk ütött«. Fenyő Miksa t. barátom tehát elismeri az ankéton, hogy a vámtörvény 50 esztendőre dönti el Magyarország gazdasági fejlődését. Ezek voltak a fontosabb szónokok a vámtorvény behozatalának szükségessége mellett. Ugyanakkor azonban voltak annak ellenzői is és pedig elsősorban Matlekovics Sándor, (Ugy van! a jobboldalon.) akit abszolúte nem lehet agráriusnak minősiteni, aki azonban egyike volt ezen a téren az ország legelsőrangu szaktekintélyeinek. Matlekovics keresi felszólalásában, hogy kinek fog használni a vámvédelem és ő a kisiparossal és középkisiparossal szemben a következő nyilatkozatot teszi (olvassa): »A kisiparost sújtja a védővám, az ipari vertikálás koncentráció elősegítése, a drágulás folytán csökkent kereseti helyzettel, a nyersanyagok és főképen a szerszámok és gépek drágitásával, valamint a a névleges munkabérek emelkedésével. Védelmet kis és kézműiparunknak a vám nem nyújt, de minden kisiparost sújt a védővám, mint fogyasztót, megdrágítva összes szükségleti cikkeit«. Megállapítja tehát Matlekovics azt, hogy a vámvédelem a' mi kis és középiparunknak abszolúte nem használ, ellenkezőleg árt. Ugyancsak még azt mondja: »A védővám nem egyéb, mint rendkívüli adó, amelyet a fo'. ülése 1927 március 31-én, csütörtökön. gyasztók nem is az államnak, hanem a védett cikk gyártóinak és termelőinek fizetnek, tehát igazságtalan megterheltetése a népesség egy részének a másik rész javára.« Ha ezt most szembeállítom Fenyő Miksa barátomnak azzal az állításával, hogy ez a vámtörvény 50 esztendőre dönti el az ország fejlődését, ha szembeállítom Matlekovicsnak ezzel a két megállapításával, akkor megállapítottam már azt is, hogy 50 esztendőre el van döntve a kisipar és középipar sorsa és hogy 50 esztendőre adófizetőjévé vált az ország azoknak, akiknek ez a vámtörvény használt. Hogy kinek használt, arra később fogok rátérni. Matlekovics még azt mondja, hogy egyrészt a behozatalunkat csökkentettük, másrészt kivitelünket emeltük; mindkét célt a tarifaszerződés szerint elértük. Matlekovics megállapítja, hogy csak olyanok vihetnek ki, akik behozni is engednek, mert nagyon természetes, hogy egyébként elzárkóznak előlük a szomszéd államok s igy kivinni nem tudnak. Miután kivitel ebben az országban 90 százalékig csak mezőgazdasági terményekben van, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy annak a behozatalnak eltiltását, amely a nagy gyári iparnak hasznára van, a magyar mezőgazdasági export fizeti meg. Azt mondja Matlekovics igen helyesen és bölcsen, pedig őt agráriusnak igazán senki sem nevezheti (olvassa): »Itt az iparfejlesztés is szóba jöhet, de elsősorban a mezőgazdaság az, mely termelésének- fokozására alkalmas, hivatott és leghamarabb nyújthatna és megfontolt gazdasági politika mellett nyújthatott ma is kivitelre alkalmas cikkeket, tehát javithatná a kereskedelmi mérleget.« Itt Matlekovics megállapitja a következőket. (Olvassa): »A valutakérdést elzárkózás alapján kiviteli és behozatali tilalmakkal megoldani nem lehet. A valuta csak akkor javulhat, ha a munka által uj értékeket állítunk elő, ha ebben az irányban a kínálkozó alkalmakat felhasználjuk és a termelést fokozzuk. Márpedig a túlságos iparvédelmi vámok a mezőgazdasági fellendülést gátolják, megdrágítják a felszerelést, a szerszámokat, a gépeket, a kenőolajokat, a műtrágyát, a rézgálicot stb., stb., szóval az iparvédelmi vám a kereskedelmi mérleg javítását, a mezőgazdaság fellendülését akadályozza meg.« Most még rá kell térnem Méhely Kálmánnak néhány megjegyzésére. Mit mond Méhely Kálmán a vámtarifáról 1 Azt mondja (olvassa): »A kis- és középüzemnek semmi szüksége nincs a védvámra, ami csupán az útjukat eltorlaszoló ipari feudalizmus érdekeit támogatja. A valódi nemzeti iparfejlesztés érdeke tehát ellentétes a védvámhoz fűződő magánérdekekkel.« De Méhely mond még mást is (olvassa): »A védvámosság a nagy vagyonokat megsokszorozza, de nem emeli a közjói étet.« Ezenkívül (olvassa): »A mezőgazdasági exportunkat nem áldozhatjuk fel a gyáripari behozatal csökkentése kedvéért.« Már most előre látom az ellenvetést, amelyet erre a felsorolásra illetékes és érdekelt oldalról kapni fogok. Azt fogják mondani, hogy igaz, hogy ezek a megállapítások igy történtek, de ezek csupa agrárius érzelmű és védvámellenes emberek voltak, akiknek szavahihetősége épen csak annyit ér, mint akár Ferenczy Izsóé, akár másé, aki az ellenkezőt vitatja. Hogy azonban ez ellen a vád ellen is kivédjem azt az álláspontot, amelynek képviseletére itt e pillanatban hivatottnak érzem ma-