Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-32

306 Az országgyűlés képviselőházának 32, ülése 1927 március 31-én, csütörtökön. Nem uj dolog-, nem uj felfedezés és nem üj érzés az, amely ebben megnyilvánul, hiszen már évszázadokkal ezelőtt is megvolt az a felülről jövő osztályharc, amely mindig a munkásság jogos igényeinek elpusztítására törekedett. Amikor az urak bennünket vádolnak az osztályuralomra való törekvéssel, akkor méltóztassanak megengedni, hogy azt a megállapítást tegyem, hogy ebben az országba az osztályuralom fentartáísára való törekvés majdnem ezer esztendőre nyúlik vissza. Voltak idők, amikor nem egyszerű polgári egyének iparkodtak a munkásság jogos követelései elé erős gátakat emelni, hanem királyi kézzel aláirott rendelettel iparkodtak a magyar munkásság jogos kívánságait lehetetlenné tenni. Önök talán mosolyogva fognak megdöbbenni, ha Jászai Samu elhunyt képviselőtáirsam könyvéből citálok bizonyításul annak, hogy egyszerű, nyomorult, nyomorgó munkástömegeknek, munkáscsoportoknak a mindennapi kenyérért való küzdelmét királyi kézzel, császári pátenssel iparkodtak lehetetlenné tenni. Mindenki által megszerezhető Jászai Samu »A magyar szakszervezetek történelme« című könyv, melynek 10-ik oldalán olvassuk a következőket (olvassa): »Az 1435. évi október 18-án kelt királyi parancs a következőket tartalmazza: Megtiltjuk, hogy a sóvágóknak a jövőben az összejövetelt vagy gyűlést, melyet ők maguk között túrnak neveznek és amelyből a kamarákra nézve mindig sok és nehéz hátrány és kár szokott háramolni, megtartani merjék. Azokat pedig, kik jelen tilalmunk ellenére az ilyen gyűlést kezdeményezni vagy összehívni merészelik és azon megjelennek, a sóbánya kamarás letartóztathatja, őket testcsonkitó büntetésekkel sújthatja (Gr. Szapáry Lajos: Hatszáz évvel ezelőtt volt!), szemeiket kitolhatja, összes öröklött és^ egyéb vagyonukat pedig a mi különös engedélyünkkel Felségünk számára lefoglalhatja és elkobozhatja.« (Rothenstein Mor: Ezek voltak a boldog idők! — Madarász Elemér: Nem, kérem! — Herczegh Béla: Ötszáz év előtt volt!) Tehát nem uj, hanem régi jelenség, hogy a munkásság felfelé törekvését, gazdasági harcait, az élethez való ragaszkodását minden eszközzel visszaszorítani és leszorítani kívánták a hatalmon lévők. Pedig — miként az imént mondottam — semmi jogalapja nincs annak, hogy a gazdasági szakszervezetekkel szemben az urak minduntalan megnyilvánítsák azt az ellenszenvet, amely különösen az utóbbi időben mindgyakrabban megnyilvánult. Csak néhány esztendő adatait hozom például a szakszervezetek által kifizetett segélyekről 1914-től 1924-ig; különben csak az utolsó esztendő adatait említem fel, hogy ne tartson sokáig: munkanélküli segélyek címén a szakszervezetek 1924-ben kifizettek 4.637,284.099 koronát, utas- és költözködési segély címén 92,659.997 koronát, rendkívüli segély címén 697,640.851 koronát, temetkezési, beteg- és szülési segély címén 869,413.660 koronát, özvegy-, árva- és rokkantsegély címén 1.189,695.88n koronát, íme ennyit tettek ki egy esztendőben a kifizetett segélyek. Ha többet nem tennének a munkásság gazdasági szervei, minthogy ilyen irtózatos összeget fizetnek ki tagjaik részére, akkor is fennállana az, amit az imént mondottam: Urak, tiszteljétek és ápoljátok a magyar munkásság gazdasági szervezeteit! Az imént bátor voltam célzásként megjegyezni, hogy nemcsak az egységespárt tagjai részéről indult meg az utóbbi időben feltűnő módon erős támadás a szociáldemokrata párt ellen sa szakszervezeteik ellen, hanem miniszteri székben ülő férfi is ezt vizsgálja. Nem késem jelenteni, hogy ez az államférfi a népjóléti minister ur,aki nézetem szerint — nem hiszem, hogy tévedek — állásával és méltóságával ösisze nem egyeztethető módon támadja pártunkat és a gazdasági szervezeteket. A népjóléti minister ur imént felolvasott beszéde szerint elismeri a szociáldemokráciának üdvös és hasznos voltát, sőt elismeri egyik beszédében még annak szükségességét is. Mégis, 1924-ben kifejezett elismerése és^ megállapítása ellenére az elmúlt esztendő óta úgyszólván napirenden van a t. minister urnák támadása ellenünk. A támadás mindinkább élesebb lesz. A minister ur elkalandozik támadásaiban olyan területekre is, amelyekre méltóságánál fogva sem volna szabad elkalandoznia. (Egy hang a baloldalon: Bízza rá!) Ezt mindenesetre rábízom. Emlékszem a minister urnák az elmúlt esztendőben a választások előtt elhangzott egynéhány beszédére, amelyekben — már tudva azt, hogy közelednek a választások — oly minősíthetetlen támadást intézett ismételten a szociáldemokrata Párt ellen, hogy azt még menteni sem lehet. De csupán legutóbbi magatartására, legutóbbi felszólalásaira, legutóbb megjelent cikkére hivatkozva állapítom meg azt, hogy a minister ur fékezhetetlen gyűlölettel viseltetik — ellentétben 1924-ben tett megállapításával — a szociáldemokrata párttal és a szakszervezetekkel szemben. Ha a t. képviselő uraknak módjukban volt, olvashatták a népjóléti minister urnák az elmúlt vasárnap egyik fővárosi napilapban közzétett cikkét. E cikknek az volt a címe: »Harc a magyar munkásságért.« Ha az ember eltakarta a cikknek a cím alatti többi részét, joggal azt hihette, hogy a magyar népjóléti ministeri székben ülő férfi tényleg harcot hirdet a magyar dolgozókért, a magyar munkásosztály érdekében a lelketlen, kíméletlen és kegyetlen tőke ellen, harcéi azért, hogy a munkanélkülivé vált, a tőke szívtelen, lelketlen számítása révén kenyértelenné vált magyar munkásságnak segítségére siessen. Ha azonban az ember a cím után mindjárt tovább olvasta a cikket, a legnagyobb megdöbbenéssel kellett megállapítania, hogy a népjóléti minister ur nem a nemzetközi tőke, nem a magyar tőke, nem a lelketlen és kiméi étlen tőke ellen hirdet harcot, hanem ellenünk, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetiek ellen, a szakszervezetekben tömörült munkásság ellen. Azzal kezdi vasárnapi cikkét: Állom a harcot, A népjóléti minister, ur állja a harcot. Ugyan kivel? Állja a harcot keményen, hősiesen — nem a kizsákmányoló, testet-lelket megnyomorító tőkével szemben, hanem azokkal szemben, akik semmi egyebet nem akarnak programmjuk alapján, mint felemelni az élet sötét mélységéből a magyar dolgozó népet, azt akarják, hogy a munkának megbecsülése legyen, s hogy a szellemi és fizikai munkaerő ne legyen szabad prédája a tőkének. (Szilágyi Lajos: Ha csak ennyi volna, egy párton volnánk!) Nem a tőke ellen, hanem ellenünk hirdeti a harcot. Mélyen t. képviselő urak, a képlet talán nem helyes, de önkéntelenül eszébe jut az embernek, amikor a népjóléti minister ur: »Állom a harcot« kezdetű cikkét olvassa, ^mintha Athén harcolt volna Sparta nagyságáért. Ez ugyanaz. Á népjóléti minister ur meg akarja védeni tőlünk a munkásságot. Tőlünk, akik a munkásságnak minden szépet ezen a földön meg akarunk adni, akik számára jogot, sza-