Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.
Ülésnapok - 1927-28
Az országgyűlés képviselőházának 28. lása is elengedhetetlenül szükséges. Ezeket a kérdéseket azonban egyedül magyar szempontból megnézni és megvitatni, hibás dolog lenne és talán szűk látókörre vallana. Épen azért akkor, amikor gazdasági alkotmányunk kiépítésére és kiigazítására vonatkozó feladatokról szólok, nem tehetem azt a nélkül, hogy ne igyekezzem azt egy világgazdasági perspektívába beállítani. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) T. Ház! Amikor ránkszakadt a sok gazdasági nehézség és a sok gazdasági nyomorúság, a felületes szemlélő konjunktúráról és dekonjunktúráról beszélt, majd arról szóltak,, hogy micsoda nehézségekkel kell a konjunktúra hanyatlása folytán a szegény gazdának, a szegény kereskedőnek vagy iparosnak megküzdenie és nem látták be, nem akarták látni, hogy itt olyan nagy világgazdasági változá sokról van szó, amelyeket nem a konjunktúra vagy a dekonjunktúra jegyében, hanem egész struktúrák változásában kell megfigyelni. A világgazdaságnak egész összealkotása, sőt egész jelleme a háború alatt és a háború folytán megváltozott és a háború alatt kiinduló"lag, de a háború következtében is két nagy világgazdasági eszmeáramlat küzdött meg egymással és vívta egymással a csatáját. Az egyik a háború következtében beállott az a követelmény, hogy minden ország igyekezzék a maga gazdasági életét, mint teljes egészet, kiépíteni, a maga szükségleteiről a maga keretei között lehetőségek szerint gondoskodni. Itt a nemzeti autarchiára, a nemzeti önellátásra gondolok. A másik pedig, amely a háború előtt élt és virágzott és a háború elmúlásával uj erőre kapott, az a törekvés, hogy az egyes nemzeti gazdaságok igyekezzenek egymással összefonódni, a nemzetközi érintkezést egymással megtalálni és visszaállítani, sőt továbbfejleszteni azt a nagy világgazdasági közösséget, amely felé a háború előtt olyan nagy és erőteljes lépésekkel közeledtünk. A nemzeti Önellátás gondolata még a háború után is közvetlenül erősebbnek bizonyult, kiváltképen azért, mert maguk az államok és maguk az államok kormányai segítették annak megerősödését elsősorban. Ezért mondotta Keynes, akire tegnap Ernszt Sándor képviselőtársam több vonatkozásban hivatkozott, hogy a háború után már világossá vált teljesen, hogy a laisser" faire, a szabadmozgás elve teljesen lejárta magát. És valóban, a népesedési politika maga is közrehatott arra, hogy a nemzeti elzárkózás minél erőteljesebb legyen. Minden ország túlnépesnek érezte, magát, kezdve Amerikán, amely elzárta kapuit a bevándorlás elől, folytatva Svájcon, amely letelepedést nem adott senkinek, Japánon, amely az idegen emberek tulajdonszerzését nem engedélyezte s Ausztrálián, amely még az Egyesült-Államokon is túltett a bevándorlás megszigorításában. És ha nézzük a Balfour-féle jelentést, mely a világgazdaság különböző jelenségeit tanulmányozza, akkor látjuk, hogy ezt az elzárkózási politikát az egyes országok különösen az ő bevándorlási tarifális rendszabályaikkal nehezítették meg. De az államsegélyek is, melyeket az egyes kormányok az ő nemzeti gazdaságuknak juttattak, ezt a nemzeti elzárkózást csak előmozdították. A hajózási prémiumok, a kivitelt elősegítő hitelek, amelyeket Németország engedélyezett csak legutóbb is a szovjetnek, a szénsegélyek a nagy sztrájk előtt Angliában, de különösen az egyes nemzeti iparoknak szubvenciója, mind odahatottak, hogy ezek a nemzeti gazdaságok fejlődtek, az első időben látszólag ülése 1927 március 23-án, szerdán. 117 a nemzetközi összefonódás rovására. És ez érthető is volt. A háborútól való félelem közvetlenül a háború után is éles mementóként állt minden ország előtt, mely a kiéheztetés rémétől csak akkor menekült meg s az, amit Fichte a német nemzethez irt levelében s a Geschlossener Handelsstaatról irt nagy) pamfletjében a múlt század első évtizedeiben mondott, hogy minden országnak önellátására kell törekednie, inert nem tudhatja, hogy fojtogató kézzel mikor támadhat rá az ellenfél, az az elv újra lábrakapott, kivirágzott, és hozzájárult természetesen ehhez minden országoknak pénzügyministere, akik azt mondták, hogy az ilyen nemzeti elzárkózó politika csak az adójövedelmek fokozásához és az államkasszák megtöltéséhez járulhat, hozzá. Ezzel szemben a másik irányzat, a világáramlati irányzat sem maradt tétlenül mindjárt a háború után. Legerősebb fegyvere, az aranyvaluta mind nagyobb népszerűsítése, és mind több állammal való elfogadtatása a leghathatósabb eszköznek bizonyult ezen a téren. Hiszen az aranyvaluta az, amely az országok egymás közötti gazdasági érintkezését előmozdítja és amely a kifizetéseket leegyszerűsíti. De ezeken felül a kereskedelmi szerződések, a legnagyobb kedvezményeket biztosító szerződések, az internacionális jogi megállapodások és végül legfontosabb ismérvként a nemzetközi tőkének minden nemzeti gazdaságba való beáramlása is mind erőteljesebben segítette elő a nemzetközi összekapcsolódást. Ha nézem azonban, hogy nem utópia-e a nemzeti elzárkózás gondolata, és hogy a mai adott viszonyok között egyáltalában lehetséges-e gondolni arra, hogy bármely nagy állam önmagát képes volna saját termelésével kielégíteni, akkor a következő eredményre kell jutnom. Amerika, amelyről leginkább hiszszük, hogy olyan nagy, olyan hatalmas és olyan méretű, hogy önmagát is saját termelésével el tudná látni, a háború óta bevitelében kétszer akkorára emelkedett, mint kivitele, ami azt mutatja, hogy saját termelésével saját igényeit kielégíteni képtelen volna. Oroszország, amelyről még a háború előtt, mint ködbevesző mesés óriásról beszéltek, melynek feltáratlan hatalmas kincsei majdan hivatva lesznek az egész orosz nép szükségleteit kielégíteni, ma számba sem jöhet. Maradna egyedül a brit világhatalom kolóniáival együtt, amely, ha nagyon szorosra tudná fűzni kolóniáihoz való gazdasági viszonyait, mint amilyen szorosra a tények alapján konstatálhatjuk, hogy nem tudja fűzni, talán képes volna megközelíteni azt az ideált, amelyet Fichte állított fel és amely felé a háború alatt minden ország törekedett. A valóság ezzel szemben azonban az, hogy azok a mértékadó férfiak, kik ebben a kérdésben Angliában is hangadók, nem foglalnak állást egy ilyen elzárkozási politika mellett. Normann Angel pl* világosan azt mondja, amikor felveti azt a kérdést, hogy elzárkózzék-e Anglia kolóniáival együtt a többi világgal szemben, hogy Anglia azt a szerepet játszhatja a kontinensen, mint Amerika Angliában, ne igyekezzenek tehát elzárni őt, sőt nyissák meg kapuit Európa felé, mert ezeken a kapukon többet fognak kivinni, mint behozni. Walter Layton pedig, - akinek Ausztria szanálása körül is érdemei vannak, azt mondja, hogy »Európa a mi kapuink, tudniillik Anglia kapui előtt fekszik, miért ne mennénk oda és miért ne tekintenénk a kontinenst kolóniáinknak, mikor a mi valódi kolóniáink sokkal távolabb fekszenek.«