Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-9

Az országgyűlés hépviselöházánah 9. ülése 1927. évi február hó 11-én, pénteken. 75 szó sem f rhet, akik a maguk pátriájában igen derék emberek és akiket a. választás alkalmával odaültettek s/.avazatszedő küldöttsésri elnököknek, annyit sem tudtak, hogy valami kézjeggyel keli ellátni a borítékokat. így százával voltak a borítékok kézjegy Q él kii 1 s ezt a bizottság a legnagyobb nyugalommal nézte. Tehát amikor a fővárosban is az a helyzet, hogy még ennyi köte'esség iránt való érzék s

;

ncs az emberekben, amikor ennyi politikai kritikája sincs az embereknek, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a vidéken minta hammelni patkányfogó után ugy szaadtak a vá" lasztók azok után az .egységespárti képviselőjelöltek után, akik amig adóelengedést Ígérték elöljáróban, addig hátul csendőrök gondolkodtak arról, hogy senki viss?a ne hátráljon. Szilágyi Lajos igen t. képviselőtársam beszélt a szanálás hatásáról. Kritikáját a polgári felfogás szerint mondotta el. Ö csak arról beszélt, hogy nagy volt a vérveszteség, nagy volt az áldozat, amelyet a polgári társadalomnak a szanálásért hoznia kellett. Én, aki nem a polgári társadalmat, hanem a munkástársadalmat képviselem, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy nálunk a hullák egész hekatombái jelezték azt az utat, melyet a szanálás 1924. közepétől egészen idáig tett. Egészen tárgyilagos kívánok lenni, amennyire tárgyilagos tudok lenni annál a megállapításnál, hogy a magyar munkásság a szanálás közetkeztében egész Európa legjobban megnyomorított munkásosztálya lett. A magyar ipari munkás keresete a létfentartás költségeihez viszonyítva a világon a legalacsonyabb, a magyar földmunkásság, a Lázárok Lázárja pedig lesüllyedt mélyen a kinai kuli életszínvonala alá. (Ugy van ! Ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Alkalmam van néhány külföldi közgazdasági folyóiraiot olvasgatni s különösen amióta a nép

: szövetség kiadja heti raoportjait, alkalmunk van kissé bepillantantást nyerni a kolóniákon lévő munkásviszonyokba. Ha elnézem a kolóniák munkásvisszonyait. összefacsarodik a szívem. Hol van még a magyar munkásság, a magyar földmunkásság életszintje attól a magasságtól, amelyen a borneói, celebesi vagy akár a Jamaika szigetén dolgozó sárga vagy maláji kuli él. Hol van még a magyar munkásság a védelemnek attól a fokától, amelyet ezeknél láttunk! Azt kell tehát mondanom : a magyar ipari munkásság — ismétlem — a legszegényebb az egész világon, mert életfentartási költségeihez viszonyítva bére a legalacsonyabb, a mellett a szanálás dicső eredményeként a földmunkásság annyira elszegényedett, hogy ma gazdaságilag, életszintjét tekintve, mélyen a kinai kuli alatt áll. Ehhez még egy másik dolog is hozzájárul, t. képviselőház. Végül is az anyagi nyomort el lehet viselni. Németország is nyomorúságos esztendőket élt át, s nekem alkalmam volt a német munkássággal nyomorúságáról beszélni. Közvetlenül azután volt ez, hogy a német márka példátlan bukása nyomán életbeléptették a járadékmárkát. Nagyjából Németországban is átmentek azon a szanáláson, amelyen mi, azzal a különbséggel, hogy saját erejükből, nem pedig a népszövetség támogatásával állottak talpra. Mégis a német munkásság valahogy érezte, hogy azért a Németországért hoz áldozatot, amely Németország, — a háboiu utáni Nérnetoiszág •— neki jogot ad, őt egyenrangú állampolgárnak tartja, bevonja őt a demokrácia és az alkotmány sáncaiba s megajándékozza őt a szabadságjoggal, nevezetesen a gyülekezési joggal, az egyesülési joggal, a szólásszabadsággal és a sajtószabadsággal. Nekünk, magyar munkásoknak fájdalmas látvány a mi lerongyoltságunk, fájdalmas látvány az, hogy a szanálás következményeképen a magyar munkásság példátlanul leszegényedett. S ehhez a nyomasztó érzéshez járul még az elnyomatás kínos érzése is, az a körülmény, hogy ez a kormányzati rendszer az életörömnek, az életreménynek szikráját lopta ki a magyar munkásság szivéből. Az az elnyomatás, amelyben a magyar munkásság részesül, az a sunyi bizalmatlanság, amellyel a magyar munkásság minden lépését kisérik, ez a fájdalmas, ez fokozza a nyomorúságot és teszi azt még elviselhetetlenebbé. (Propper Sándor : Jönnek a páncéltankokkal ! — Zaj.) Majd a költségvetési vita folyamán leszek bátor néhány részletet elmondani arról, mennyit használnak ezek. Egyet azonban tartozom itt kijelenteni, — ne vegyék az urak ezt fenyegetésnek, mert nem szoktam fenyegetni, — azt, hogy ma még a munkás szalad a munkáltató után, a szanálás hatásaképen, annak a pénzügyi koncepciónak végrehajtása nyomán, amelynek a pénzügy ministérium a bajnoka, ma még kevés a munkaalkalom, úgyhogy ma még a munkás szalad a munkáltató után. De örökké igy élni nem lehet, egy nemzet nem élhet örökké nyomorúságban, nem élhet örökké ugy, hogy egy maroknyi gazdag emberrel szemben a nincstelen koldusok óriási tábora álljon, mert ez ezután az egész szanálási akciót minden dicsőségével halomra fogja dönteni. Önök kényszerítve lesznek arra, a mögöttük ülő kapitalizmus fogja önöket arra kényszeríteni, hogy tegyék szabaddá a vállalkozási lehetőséget. A kapitalizmus, a földbirtok, a fejlődés akarása fogja önöket arra kényszeriteni, hogy munkaalkalmakat teremtsenek. S én kijelentem önöknek, hogy ha a magyar munkás érezni fogja, hogy nem ő szalad a munkáltató után, hanem a munkáltató szalad ő utána, akkor az a magyar munkásság a törvényes kereteken belül gondoskodni fog arról, hogy abból a förtelmes nyomorúságból, amelybe az önök politikája taszította, kiszabadítsa magát. Rátérek most már a javaslatra. Ezer év óta szokás volt Magyarországon az, hogy az adóterheket az uralkodó osztályok másokkal fizettessék meg. 1848 előtt egyáltalában nem adózott az uralkodó főnemesi és nemesi osztály; rábízták ezt a városi lakosságra, nevezetesen a városi kereskedőkre, az iparosokra s a gyérszámu városi burgerre, és rábízták a jobbágyokra, akiket — ugylátszik ~ az Úristen széles jókedvében azért teremtett, hogy adót fizessenek s ezzel elsőrangu nemzeti kötelességet teljesítsenek. 1848 óta természetesen nagyot változott a világ és ma adózni kell, ma az adó alól, legalább is általában, nem vonhatja ki magát egyetlen egy társadalmi osztály sem. Ma tehát az uralkodó osztályok minden tevékenysége, minden küzdelme, amely küzdelem hol nyíltan, hol burkoltan folyik, oda irányul: hogyan, miképen, milyen eszközökkel lehetne az adók többségét ráhárítani a dolgozók vállaira. Ha ezt a javaslatot figyelemmel olvassuk át, itt is rájövünk arra, hogy ez semmi egyéb, mint kompromisszum az uralkodó földi irtó kos- és kapitalista-osztály között abból a célból, hogy mutassanak egy megaranyozott fagarast a nép felé, hogy: ime, te nép, lásd, már az első ülések elején mi az egységespárt, teljesíteni fogjuk a nektek tett ígéreteket; igenis, leszállítjuk az adókat. Ebből a leszállításból kap is a földbirtokososztály, kap a kapitalista-osztály — képletesen mondva — sajtárral, a proletárok, illetőleg a dolgozók azonban csak gyüszücskékkel, gyermekgyüszünyi adagokban kapják az adóleszállitást. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a városi lakosság javára — beleértve a kereskedőket, iparosokat, a szabadfoglalkozásuakat és a munkásokat