Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-7

Az országgyűlés hépviselöházána'k 7. akarta, hogy az ifjúságot az ő megjelenése olyan veszedelmes tüntetésekre ragadja, amelyek azután jóvátehetetlenek. A professzor ur operált. Végezte a maga munkáját abban a szanatóriumban, amelynek vezetője. Délután 4 óráig operált, élvén a tudományának, annak az áldásos működésnek, amely a hivatása. Ez alatt az egyetemen az ifjak sajnálatos és szégyenletes módon tüntettek ellene és a közönség soraiba olyan röpcédulákat szórtak szét, amelyek nemcsak a tanár ur személyére nézve sértők, hanem sértők minden jóizlésü ember szempontjából, mert egy közismert becsületes, dolgozó embert hurcolnak meg s olyan invektivákkal illetnek, amelyek ellen a tanár urat magának a kultuszkormánynak, az összkormánynak kell megvédenie, minthogy a kinevezés ténye a kormány akaratából következett be. Kérdeznem kell, mi a magyarázata annak a közömbösségnek — mert annak kell minősitenem, — hogy a kormány hosszú hónapok óta nézi, hogy az általa kinevezett professzor körül ilyen áldatlan és megszégyenítő háborúság folyik és hogy az orvoskari tanárok egy részének elfogultsága Magyarországot újra pelengérre állítja a kulturvilág előtt ! Még sem lehet, hogy egy kormányzói kinevezés, amely ministertanácsi elhatározás révén effektuáltatik, ilyen kritika és elbírálás tárgyává tétessék az egyetemi ifjúság és azonkívül az orvoskari professzor urak részéről is. Hol van itt a tekintélytisztelet és továbbmenőleg hol van a tudomány szabadsága és a tanszabadság, amelyet elsősorban azoknak kell respektálniuk, akik a tanítást müvelik, akiknek az ifjúság előtt jó példát kell szolgáltatniuk arról, hogy a tudomány szent, ahhoz hozzányúlni nem szabad és azt kivinni az utcára és a kortézia eszközévé aljasitani tilos és veszedelmes. Én ezzel a kérdéssel szeretnék egészen mérsékelt hangon foglalkozni, mert hiszen, sajnos, ezt azok mérgesitik el, akiknek érdekük volna, hogy ezt az ügyet nyugvópontra juttassák: a tisztelt orvoskari professzor urak egy része. Még önmagukra nézve is mennyire megalázó, hogy ők segitőcsapatokat keresnek az egyetemi ifjúság körében, amikor egy u. n. .kérelmükről van szó. Az egyetemi ifjúságot mindenki megbecsüli a maga igen nagyjelentőségű értéke szerint, mindenki tisztelettel nézi Magyarország jövendő generációját, de veszedelmes az ifjúságot a politikába belekergetni és különösen veszedelmes akkor, amikor ez a politika már magának az egyetemnek békéjét és tanítási szabadságát is veszélyezteti. Itt az előbb az Örökösödési törvényjavaslat kapcsán Kálmán Jenő t, képviselőtársam örömmel állapította meg. hogy ez a javaslat is egy lépés a konszolidáció felé. Ma már minden lépés, ami csak a kormány részéről történik, a konszolidációt szolgálja. Folyton ezt halljuk hangoztatni, ezt a bűvös szót: konszolidáció, és ime, mit látunk? Azt látjuk, hogy egészen parányi eset már felboritja ezt a konszolidációt és rögtön jelentkeznek a múlt szomorú jelenségei, hogy az a posvány és iszap, amely elöntötte a magyar közéletet, még nem vezetődött le. Csak be kell a gyü* lölség vesszejét szúrni ebbe a talajba, hogy felbugyogjon a régi iszapos, zavaros és annyi bajt, ártalmat, annyi fertőzött gondolatot termelő régi posványos állott viz. Itt végre csakugyan konszolidálni kell az állapotokat. De ha megnézzük, mi történik az egyetemen, azt kell következtetnünk, hogy ugyanazok a rejtelmes erők dolgoznak még ma is, ugyanaz a szellem él elbújva, — nem tudja az ember, hol — de rögtön jelentkezik, hogy felborítson itt minden rendet és kivigye az ifjúságot az utcára, hogy demonstráljon maga mellett, hogy még él, hogy ülése 1927. évi február hó 9-én, szerdán. 43 létezik, hogy tőle félni kell, mert semmi törvény, semmi tekintély őt meg nem akadályozza abban, hogy a maga sajátos külön céljait ne szolgálja olyan eszközökkel, melyek rendelkezésére állanak és amelyeket a maga számára megszervezett. A professzor urakról, akik ezt a határozatot hozták, a legnagyobb tisztelettel kivánok megemlékezni, de mégis meg kell kérdeznem tőlük; nem érzik-e azt a veszedelmet, amely e mögött a kérdés mögött rejlik, nem érzik-e azt, hogy az ő nevelésükre bizbtt ifjúság lelki összhangját hogyan zavarják meg. Már a verebek is csiripelik, hogy kik azok a professzor urak, akik ezt a mozgalmat irányitják. Már a verebek is csiripelik, hogy vannak professzor urak, akik azt mondják, hogy ők pedig semmi körülmények között nem tűrik el, hogy Ádám professzor ur a maga munkáját elvégezze és inkább megbuktatják a kormányt, de az ő akaratuk fog érvényesülni. Hol vagyunk ? Micsoda szellem és micsoda politizálás ez a komoly tudomány csarnokában. A professzor urak az autonómia sérelmét állapítják meg ebben a kérdésben. Tessék ennek az ügynek előzményeit mérlegre vetni. Mi történt itt? Több professzor pályázott az egyetem tanszékére és ahelyett, hogy a t. kultuszminister ur megkérdezte volna az orvoskart, kinevezésre ajánlotta Ádám professzor urat. Erről a profeszszor ur nem tehet. A hibát legfeljebb a kultuszminister ur követte el, amikor szokás ellenére nem kérdezte meg az orvoskart, hogy a pályázók közül kiket ajánljon a kormányzó urnák kinevezésre. Itt tehát a kultuszminister ur felelős az egész botrányért és ne nézze olyan közömbösen ezt az ügyet. Félesztendővel ezelőtt alkalmam volt a kultuszminister úrral erről az ügyről beszélni; akkor igen férfiasan és erélyesen kijelentette, hogy ebben a kérdésben pedig a kormány a maga akaratát végre fogja hajtani, de azután viszont kijelentette, hogy arról, hogy társadalmilag ez a kérdés hogyan fog továbbfejlődni, ő már nem tehet (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Micsoda méltánytalanság ez egy kiváló emberrel, egy kiváló tanárral szemben — mert annak kell lennie, hiszen a kormány javaslatára nevezte őtki a kormányzó ur őfőméltósága — micsoda méltánytalanság, hogy szabad annak megtörténnie, hogy egy ember, akinek semmi köze ehhez az egész afférhez — kinevezték, nem tehet róla — ilyen szomorú jelenségek, ilyen botrányok középpontjába kerüljön és a kultuszminister ur nem érzi szükségét, hogy megvédelmezze. Nekem semmi közöm a professzor úrhoz, csak szomorúan és aggódva látom ezeket a jelenségeket, mert ezekből származik az, hogy felbomlik az egyetem rendje, hogy az ifjúság megint olyan végzetes cselekedetekre ragadtatja magát, melyek mindnyájunk számára szomorúak és arcpirítók. Ha valaki olvasta azokat a röpcédulákat, amelyeket kiadtak, láthatja, hogy azok nem fiatalemberek agyvelejében születnek meg, mert ezekben a fiatal lelkekben több a tekintélytisztelet, az idősebb emberek iránti tisztelet, hogysem ilyenekre ragadtatnák magukat, valahol azonban készülnek ezek a röpeédulák, melyeknek hangja felháborító, stílustalan és otromba, amelyek megaláznak és becsületében érintenek egy tisztességes, dolgozó embert. »Ádám— Auspitz«, mintha abban valami megalázó volna, hogy valakit Auspitznek hívtak. De ki kell jelentenem, hogy ez sem igaz, mert apja s nagyapja is Ádám volt. Ilyen buta és ostoba módon akarják tehát a megtévesztett közvélemény elé hurcolni az érdemes professzort. Micsoda játék ez ? Ugyanaz a régi mentalitás, *