Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

A nemzetgyűlés 595. ülése 1926. másul veszem, ismét lielyreigazitom őt, hogy csupán a külföldi lapok tényállításait és vádjait mondhatta valótlanoknak, nem pedig az én állításaimat. Az én állításaimban mindössze egy novum volt a külföldi lapok jelentéseihez képest Ezt az egyetlen nóvumot nem cáfolta meg és nem is kisérelte megcáfolni a ministerelnök ur, mert ez tény. Én ugyanis a külföldi lapjelentésekhez azt fűztem hozzá, hogy Erdélyben tényleg folyik már, és pedig gróf Bánffy Miklós ur hazatérte óta, az eleinte kézalatti, de most már nyilt propaganda, az erdélyi magyarság körében és ez a propaganda gróf Bánffy Miklós ur környezetéből táplálkozik. Ezt a tényt nevekkel is alátámasztottam. És ezt az állitást, amely egyedül volt az én állitásom, a ministerelnök ur nem is kisérelte megcáfolni. Mindenesetre fontos dolog, hogy a ministerelnök ur ebben a kérdésben nyilatkozott, határozott véleményt mondott, és ezzel az ő határozott állásfoglalásával, határozott cáfolatával kirántotta az alapot — és ez volt a fontos — az Erdélyben gróf Bánffy Miklós ur környezetében megindult personalis unió propagandája alól. A mai naptól, illetve péntektől kezdve, amióta a ministerelnök ur ennek ilyen határozottan kifejezést adott, egyéni akciónak kell nyilvánítanom mindazt, ami ebben az irányban ott tovább folyik, ha ugyan egyáltalán tovább folyni fog, mert mostantól kezdve nem fogja senki elhitetni tudni senkivel, sem Erdélyben, sem másutt, hogy az ilyen propaganda, amely a román-magyar personal unió gondolatával táplálkozik, a hivatalos Magyarország, a magyar kormány elnöke részéről bármiféle hivatalos helyesléssel is találkoznék, és annál kevésbé tudják majd elhitetni azt, hogy ez az elgondolás tőle indult volna ki. Azonban néhány megjegyzést kell még tennem a ministerelnök urnák az én személyemmel foglalkozó kijelentésére. Távol állott tőlem, és ne is próbáljon a ministerelnök ur engem ugy feltüntetni, mint aki felszólalásommal Románia és Magyarország közötti jó viszonyt vagy a leendő még jobb viszonyt rontani akarnám. Én épen ebben a felszólalásomban nagyon aláhuzottan hangsúlyoztam nemcsak a román népnek megbecsülését, hanem rámutattam arra is, hogy nemcsak lehet, hanem kell is Romániának és Magyarországnak egymással a mainál is szorosabb kapcsolatba jutni. (Lendvai István : Ha Erdély felszabadul!) Szorosabb kapcsolatra annál a gazdasági egymásrautaltságnál fogva, amelyben ez a két állam egymással van, szükség van, azonban azt mondottam, hogy nemcsak ilyen szoros gazdasági kapcsolatot kell teremteni, amelyet kereskedelmi szerződéssel lehet megalapozni, hanem arra is rámutattam, hogy politikai konvenciót sem tartok lehetetlennek a két állam viszonyának szorosabbra fűzése érdekében. Azt mondottam akkor is, és azt mondom ma is. Ez nem Románia ellen irányul. Erre a kiépítendő és elmélyítendő szoros kapcsolatra szüksége van Magyarországnak és Romániának is, szükségük van erre a két állam összes termelő osztályainak; ezt a kapcsolatot nincsen miért egy olyan közjogi Überbau-val, egy personalis unióval megpecsételni, amely egyúttal — ha talán jó volna ezzel az állammal való kapcsolatban — rontana más országokkal, a szomszédos országokkal kötendő hasonlóan szükséges kereskedelmi és gazdasági kapcsolatunkon. Azt is mondotta visszautasító és leckéztető szavaiban a t. ministerelnök ur, hogy miért veszem a bátorságot, vagy hogyan merek én hozzászólni az erdélyi kérdéshez és az erdélyi magyarévi november hó 8-án, hétfőn. 245 ság kérdéséhez épen ővele szemben, aki húsz éven át, már azelőtt is mindig az erdélyi magyarság érdekeit képviselte, engem pedig ugy állított oda, mint aki a Károlyi-kormány tagjaként csak az erdélyi magyarság érdekeit kockáztattam. Két megjegyzésem van erre. Először az, hogy Bethlen István ministerelnök ur a Károlyikormánnyal mint a székely nemzeti tanács elnöke igen szoros kapcsolatot tartott fenn. Neki több szava volt az erdélyi dolgokban a Károlyikormány alatt, mint nekem, aki az első hónapokban nem voltam felelős tagja a kormánynak, mert nem voltam minister. Amikor gróf Bethlen István ministerelnök ur — amint ő magát kifejezte — a közjogi kérdésben 1920. évi 1. tc.-re nézve azt állítja, hogy az a törvény nem a király akarata ellenére jött létre, én ugyanigy mondhatom az ő 1918-as szereplésére nézve, hogy nem Bethlen István akarata ellenére folytatott a Károlyi-kormány olyan erdélyi politikát, mint amilyent folytatott, mert gróf Bethlen István, mint a székely nemzeti tanács elnöke akkor, egy szóval sem indítványozta a fegyveres védekezést. Nem indítványozta azt, hogy a Diaz-féle és a másik fegyverszüneti szerződés megszegésével fegyveresen védekezzék a magyar kormány gróf Bethlen István ministerelnök ur tehát, akinek döntő szava volt akkor is ezekben a kérdésekben, mert meghallgatták szavait, felléphetett volna és kellő súllyal érvényesíthette volna azt a felfogást, amelyet talán most utólag akar a magáénak feltüntetni. Ami pedig azt illeti, hogy a ministerelnök ur visszatekint arra, hogy talán húsz éven át az erdélyi magyarság érdekeit szolgálta az ő közpályáján, legyen szabad nekem rávilágítanom arra, hogy az ő nemzetiségi politikája, amelyet ő az erdélyi magyarság érdekében állónak mond, csak rövidlátó politikusok előtt szolgálta az erdélyi magyarság érdekeit, — az a túlzó sovén nemzetiségi politika, amelynek ő nemcsak a háború előtt, hanem még az 1918-as Wekerie-féle választójogi törvényjavaslat tárgyalása alkalmával is szószólója volt, amikor a baloldalról, gróf Andrássy Gyula pártjáról Tisza István grófnak, tehát a többségi pártnak felfogásán is túlmenő sovén és nemzetiségellenes választójogot akart törvénybeiktatni. Ehhez az egész közéleti pályáján végigvonuló nemzetiségi politikájához hozzájárult még egy súlyosabb politikai ténykedése, amikor éppeu a világháború alatt a bukaresti békekötés idején, amikor a központi hatalmak győztes pillanatában arról volt szó, hogy a perciális békét a legyőzött Romániával meg kell kötni, gróf Bethlen István az annexiós békét követelte és román területeket akart Magyarországhoz csatolni. Ez a két politikai szereplése : egész életén át a túlzó sovénnacionalista politika a nemzetiségekkel szemben és az emellett való kitartás 1918-ban is ós az, hogy a bukaresti békében követelt annexiót, igenis ez annyira az erdélyi magyarság érdekei elleni politika volt, hogy ezzel kaptak tápot a román vezetők, amikor az elszakadási politikát hirdették, amelynek azután a gyulafehérvári határozat volt az eredménye. {Zaj a jobboldalon. — Egy hang jobbfelől : Hogy lehet est így beállítani ?) Ez igy van. Szemre, hazafias frázisok tekintetében ő mindenkor az igazi százszázalékos magyar álláspontot védte, de ez a százszázalékos magyar álláspont aláásta a nemzetiségekkel való egyetértést és igenis, én azt mondom, — ami tény — hogy ezzel tápot adott a nemzetiségi izgatóknak, mert ezek hivatkoztak erre. (Zaj a jobboldalon.) Ugy erre a túlzó nemzetiségi politikára, valamint a bukaresti békekötéskor való annexiós követelésekre is hivatkoztak akkor, amikor az ő részükről a visszafizetés órája jött el.