Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-592

 nemzetgyűlés 592. ülése 1926. évi november hó 4-én, csüiörtöhon. 14S jának és modern szempontjain aki Ha a kétkamarás rendszer szükségéről tárgyalunk, talán az lesz a leghelyesebb, — nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen nagyon érdekes okfejtéseket hallottunk a vita során ugy a baloldalról, mint a jobboldalról — ha mégis a két ellentétet állit juk szembe időbelileg a történelmi korok szerint: a legrégibb korok törvényhozását és a legutolsó évszázad törvényhozásait. Ha azt a klasszikus alkotmányt, a rómaiak alkotmányát nézzük, és pedig annak nem is a későbbi fejlődési korszakát: a római köztársaságok és császárságok idejét, hanem a római királyok korát és az ott működött szenátust és annak szerepét nézzük, — amikor maguk az akkori intézmények jelentik a konzervativizmust, a legelemibb felfogásokat, amikor a jogfejlődés még a legóvatosabb lépéseket tette — akkor azt látjuk, hogy az a római szenátus nem volt -egy, a mai értelemben vett törvényhozási felsőház. A római szenátus, szemben a nópgyüléssel, a comitiával. csak „egy véleményező, tanácsadó testület volt, amelynek nem volt jogköre arra, hogy az ő hozzájárulásától lett volna függővé téve valamely, a nép gyűlésén hozott határozatnak törvényerőre emelése s vétójoga sem volt, (Halász Móric: Háborút az üzent, békét az kötött!) Csak véleményező és tanácsadó testület volt, amelyet, mint az előkelők és higgadtak gyülekezetét, meghallgatott a Rex, akit vélemény esetleg befolyásolhatott, de semmi .esetre sem volt jogilag kötve hozzá. Ez a testület tehát, —• amint a római jogi irók mondják — véleményező és tanácsadó testület volt, jogi kényszerítő erő nélkül. T. Nemzetgyűlés! A rómaiak korában, az őskorban, elegendőnek tartották, hogy a nép képviselői, összegyűlve, a legfontosabb állami kérdéseket eldöntik a maguk szavazatával. Ha a történelmi fejlődésnek hosszú évszázadait és évezredeit vesszük, akkor bizonyos, hogy nem afelé kell a fejlődésnek tendálnia, hogy nehezítő retortákat iktassunk a törvényhozásba, hanem elenkezőleg. A világháború óta, de egyáltalán az uj-kor óta a világgazdasági vérkeringés egy olyan helyzetet teremtett, hogy a legkisebb és legeldugotabb ország is kénytelen a világgazdaság követelményei szerint megoldani a lakosságnak úgyszólván napról-napra, óráról-órára felmerülő gazdasági problémáit, — épen ezért lehetőleg, hogy rossz magyar szót ne használjak, le kell épiteni még azokat a meglévő szerveket is, amelyek gátlói lehetnének a gyors határozásnak és fejlődésnek. Ha az ó-korról egyszerre átmegyek a legújabb korszakra és a történelem utolsó évszázadát nézem és abban is épen Magyarországot és megnézzük, hogy a főrendi tábla milyen szerepet játszott, ugy meg kell állapitanunk, hogy egy felsőház a mai államok alkotmányában azért is felesleges, mert kétféle szerepet tölt be: vagy ugyanazt a nemzeti közvéleményt képviseli, amelyet az alsóbJálz. az alsó kamara és akkor igazán felesleges, csak ismétlődése annak; vagy pedig ellenkezik a felsőház akarata, a nemzeti közfelfogással, amely az alsó kamarában nyilatr kőzik meg, akkor pedig valóban kerékkötője a fejlődésnek. (Ugy van! a szélsőbaloldalcn.) T. Nemzetgyűlés! Az 1885-iki vitában különösen Herrmann Ottó. Hoitsy Pál és Orbán Balázs voltak azok a politikusok, akik kifejtették az egykamarás rendszer helyességét és közöttük Herrmann Ottó például a következő határozati javaslatot terjesztette be (olvasa): »1. Az országgyűlés képviselőháza kimondja, hogy a főrendiháznak mint rendi intézménynek létjoga abban a percben szűnt meg, amelyben a képviseleti rendszer elfogadtatott; 2. hogy ugy a jogegyenlőség, mint a »semmit rólunk, nélkülünk« elvénél fogva — mint amely elvek a szabad választáson nyugvó népképviseletnek sarokkövei — a főrendiház; eltörlendő; 3. hogy a nemzet közéletének az önkormányzatban gyökerező fejlődése a rendi intézmény minden fajtáját kizárja; 4. hogy tekintettel a nemzet közszellemének

1 a legkiváltságosabb helyzetben is nyugodt, inkább szenvedő, mint cselekvő lüktetésére, oly intézmény, amely egyfelől a népképviselet, másfelől a szentesítés jogával felruházott korona és tanácsa között helyet foglaljon, semmi szükség nincsen.« Mindezeknélfogva utasítja a képviselőház a kormányt, terjesszen elő olyan törvényjavaslatot, mely a főrendiház eltörlését kimondja.« Hoitsy Pál pedig egy történelmi visszapillantással rámutatott az 1885. év előtti főrendi tábla történetében azokra a momentumokra, amelyek alapján egyenesen kimutatható, hogy a főrendi tábla nemzetietlen kerékkötője a nemzeti haladásnak. Rámutatott az 1715-iki országgyűlésre, ahol az alsó táblával szemben a felső tábla a legmagyartalanabb álláspontot képviselte és mikor a Korona elnyomó rendelkezéseket tett és azokat az alsó tábla visszautasította, akkor ebben a harcban, amely a nemzet érdekeit és közfelfogását képviselő alsó tábla és az uralkodó között fenforgott, a felsőház mindig az idegen származású Habsburg-uralkodó mellé állott. Az 1715-iki országgyűlés ezen kontroverziáján kívül rámutatot közben az 1848-iki pozsonyi országgyűlés tárgyalásaira is, amikor tényleg megtörtént az a 39 üzenetváltás és a felsőház a magyar nyelv jogával helyezkedett szembe. És rámutatott Hoitsy Pál arra is, hogy amikor 48-ban a Batthyány-kormány megalakulása után az első magyar felelős minisztérium menekülni kényszerült és Debrecenbe tette át az országgyűlés tanácskozásainak helyét, akkor az alsó tábla képviselői úgyszólván kivétel nélkül megjelentek Debrecenben, de a felsőházat, a főrendi táblát három hónapig nem lehetett megnyitni, azért, mert a főrendek —_ amint Hoitsy Pál mondja — a Bécs felől jövő nyomással szemben Budapestről nem Debrecenbe mentek, hanem vissza Bécs felé és három hónap multán is a négyvagy ötszáz főrend közül mindössze húsz főrend előtt tudta a főrendiház elnöke a tanácskozásokat megnyitni. De ezeknek, a már 1885-ben felsorakoztatott történeti érveknek — hogy a felső tábla csak kerékkötője, akadályozója volt a nemzeti fejlődésnek és a trónnak a nemzeti szellemmel szembehelyezkedő eszköze volt — kiegészítéséül legyen^ szabad rámutatnom arra, hogy azóta, 1885 óta, még két fontos esemény játszódott le, amikor a felső táblának azt az előadó ur által is hangoztatott szerepét sehol sem lát-, tuk betöltve, hogy tudniillik lenditője legyen a haladásnak, de viszont — ha kell — mérséklője legyen az alsóház túlzásának. A Wekerle-féle egyházpolitikai javaslatok történetét ismerjük. Ott is a nemzeti közszellemmel megegyező és az uralkodó által előzetesen elfogadott törvényjavaslattal helyezkedett szembe a főrendiház, hiszen tudjuk, hogy egyetlen törvényjavaslatot sem terjesztettek az 1 országgyűlés képviselőháza elé anélkül, hogy