Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-569

A nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, "kedden. 19 megszabadulnak ettől a szellemi feleslegtől, majd elbocsátják azokat az aktiv tisztviselőket, akiket a javaslat szerint egy pár morzsával el lehet küldeni a szolgálatból. Az előadó urnák egy másik megjegyzése az volt, hogy a Curia elnöke is a birói gyakorlattal szemben a törvényes rendelkezést tartja szükségesnek. Arról nem beszélt, hogy egy euriai biró, Gallia, aki tapasztalatilag ismeri a kérdést az előtte lefolytatott perekből, a nyugdíjkérdés teljes ismeretében igen lesújtó véleményt, lesújtó bírálatot gyakorolt a tervezetről. A nyugdíjtehernek, illetőleg a nyugdíjteher tőkeértékének a mérleg passzíva oldalára való beállítása tekintetében azt mondja, hogy sokan azt vitatják, hogy a nyugdíjtartozásokat, illetőleg azok tőkeértékét nem kell a mérleg passzíva oldalára beállítani. Én ezt az állítást tagadásba veszem és merem állítani, hogy ennél az álláspontnál erkölcstelenebb és indokolatlanabb érvet tulaj donképen eddig nem is hallottunk. Ezt a szerepet, ezt az erkölcsi felháborodást azonban, — engedje meg az előadó ur — hogy most mi tartsuk groteszknek. A köztisztviselői nyugdíj tőkeértéke az állami költségvetés passzívájában sehol sem szerepel, amit tehát a magánvállalkozásoknál az előadó ur erkölcstelennek tart, az az államnál erkölcsös, vagy pedig fordítva! (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Az előadó ur hivatkozik továbbá az aktiv és a nyugdíjas tisztviselők között a béke óta bekövetkezett eltolódásokra. Szembeállítja ezeket a számokat és arra a következtetésre jut, hogy igen nagy a nyugdíjas létszám is ennek következtében igen nagy a nyugdíjteher, amelyet a vállalatoknak viselniök kell. Ezek a szembeállítások nem bizonyítanak semmit. A háború kitörése óta 12 esztendő telt el s ezalatt a számtalan megpróbáltatásnak kitett tisztviselői kar fokozott mértékben romlott le; munkaképességének és erejének csökkenése miatt volt kénytelen nyugdíjba menni, illetőleg helyezték nyugdíjba. Az államnak 160.000 aktív tisztviselővel szemben 100.000 nyugdíjasa, van és a kormány mégis ezek illetményeinek felemelésére tett előterjesztést Genfben. Azt hiszik talán, hogy azok a lázitó ellentétek, amelyek a magángazdasági és a közszolgálati nyugdíjasok elbírálása tekintetében fennállanak, nem fogják-e nyugtalanítani a magángazdasági nyugdíjasokat? t Hivatkozik továbbá az előadó ur — és itt teljesen a Tébe. és a Gyosz. védelmében mutatkozik be — arra, hogy demoralizáló hatása lesz annak, ha a birói ítéletek meghagyása után a magántisztviselők kedvezőbb helyzetbe kerülnének a többi nyugdíjasokkal szemben s ennek azért volna demoralizáló hatása, mert mindazok a tisztviselők, akik annak idején a kommün alatt résztvettek egyes vállalatok anyagi lerombolásában, (Zaj a jobboldalon. — Baticz Gyula: Halljuk a kaszinózást!) külön meg lennének jutalmazva azáltal, hogy ezeket a bírói Ítéleteket fentartják, mert ezek mindnyájan pereltek. Itt rá kell mutatni arra, hogy az előadó ur igen súlyos tévedésben van. Elfelejti, hogy a kommün után igen t rövid időre megszületett az u. n. Friedrich-féle rendelet, amelynek hírhedt 8. §-a alapján százszámra bocsátottak el minden törvényes indokolás nélkül fegyelmi utón tisztviselőket. Az elbocsátottak igen jelentékeny része sérelmesnek, igazságtalannak tartotta a »bosszú-paragrafus« alapján történt NAPLÓ. XLV. elbocsátást, a bírósághoz fordult védelemért és a keresetek igen nagy része még az akkori ellenforradalmi levegőben is eredményesen végződött a tisztviselők javára, ami döntő bizonyítéka annak, hogy az előadó ur politikai térre kalandozó okfejtése egyáltalában nem állja meg a helyét. A minister ur pedig azt mondotta, hogy a modern kapitalizmusnak szociális szellemmel átitatott akarata érvényesül a szociális törvényhozásnál. Ugy állította be a szociális eszmék térhódítását, mintha az egyenesen a vállalatok kívánságából történnék. Ez a beállítás merőben alaptalan és helytelen. A szociális kérdéseknek morzsánként! megoldására a magánalkalmazottaknak növekvő elégedetlensége, hangos zúgolódása és erőteljes szervezkedése terelte irá a közvélemény figyelmét és a magánalkalmazottak zöme a vállalati nyugdíjpénztárakkal szemben mindenkor a legteljesebb bizalmatlansággal viseltetett, hiszen ezt a bizalmatlanságot épen az »előadó ur vázolta legpregnánsabban, amikor bevallotta, hogy a nyugdíjpénztárak az infláció közbenjötte nélkül sem tudtak volna eleget tenni kötelezettségüknek és a magánalkalmazottak csak a kötelező állami nyugdíjbiztositásban látták ^ a nyugdíjkérdés egyedül kielégítő megoldását. Azt is mondotta a minister ur és ezt azóta már többször a fejünkhöz vágták, hogy kevés olyan kérdés van, amelyet bárki is a politikai vagy társadalmi nyugtalanság fokozására jobban fel tudna használni, mint ezt a kérdést. Ahhoz igazán nagyon sok rosszakarat kell hogy a kenyerüket féltő alkalmazottak önvédelmi harcát így állítsák be és akkor, amikor az elemi erejű felzúdulás bizonyos minimális eredményeket vagy engedményeket kényszerit ki, amikor a minister is azt mondja, hogy az alkalmazottak érdekképviseletei használják ki ezt a kérdést a politikai és társadalmi nyugtalanság felkeltésére, akkor a minister ur elfelejtkezik arról, hogy ő vetett szelet, X

ŐJ arat vihart. Ez a javaslat nem néhányezer nyugdíjas problémája, hanem néhány százezer aktiv tisztviselő élete ellen intézett merénylet. Ha ebben akármilyen legcsekélyebb kétség lett volna, akkotr ezt megmutatta volna az az értekezlet, amelyet akkor a munkáltatókkal együtt tartottunk, ahol körömszakadtig védekeztek az úgynevezett átmeneti viszony létesítése ellen. Amikor mi a nemzetgyűlésben a javaslat ellen szót emelünk, nemcsak a munkából kidülteknek, hanem a helyükről ezután is kiüldözendőknek keserű arca is szemünk előtt lebeg. Ez a javaslat minden izében hamis és hazug valorizációt mond, holott devalorizál szociális gondolatot színlel, holott antiszociális és a tőkét szolgálja ki. (Propper Sándor: Ugy van!) Felértékelést fest ki cégtáblájául és jogot foszt egyszer az arányszámmal, másszor a pengővel. Tudja-e a pénzügyminister ur, hogy a 12.500-as pengő és a 18-500-as index között 50%-os a különbözet? Ez a javaslat tisztára politika: megjutalmazza azokat a vállalatokat amelyekre a következő választásoknál igen nagy szükség lesz azok anyagi részének elintézésénél. Megbünteti a tisztviselőket, aktivot és nyugdíjast egyaránt, mert nagyon sok közöttük a destruktív elem. Ez a javaslat az inkarnált diktatúra, amelyben a vállalatok azt a módszert kívánják a pénzügyminister úrral követtetni, amelyet ők követnek 1919 óta. Azt, hogy lehetőleg nem tudomásul venni, hogy természeti adottságú földön és a származékos jellegű tőkén kivül még egy eleme van a terme-