Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-569
r Ä nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, hedden. 17 került a javaslat annak idején a nemzetgyűlés elé. Hangsúlyozom, hogy ez nem megegyezésnek az eredménye vagy pedig, ha mégis valamilyen megegyezés történt volna, akkor a pénzügyminister ur ezt a megegyezést nem az alkalmazottakkal, hanem a Tébe-vel és a Gyosz-szal kötötte. Igen t. elnök ur, kérek egy kis szünetet! Elnök: Az ülést öt percre felfügesztem! (Szünet után.) Elnök: Az ülést njból megnyitom. Kéthly Anna képviselőtársunkat illeti a szó. Kéthly Anna: T. Nemzetgyűlés! A továbbiakban szemben akarom állitani a javaslat kardinális rendelkezéseit az alkalmazottak által kivánt megoldási módozatokkal. Ezt megelőzően azonban nekem is ki kell jelentenem, hogy az alkalmazotti érdekeltségek a javaslat visszavonása és az eddigi birói Ítélkezések fentartása mellett vannak több okból. Egyrészt azért, mert mi magánalkalmazottak nyugodtan tesszük le sorsunkat a bíróságok kezébe, másrészt, mert ennek a javaslatnak semmiféle szükségét nem látjuk, még a mérlegfelértékelési rendeletből sem, ahogy ez az elmúlt időkben kitűnt, amikor a mérlegfelértékelési rendeletre és a pengőmérlegek megjelenésére való hivatkozással sürgették ki a javaslat tárgyalását. Közben a javaslat tárgyalása elhalasztatott és a pengőmérlegek mégis minden nagyobb baj és megrázkódtatás nélkül megjelenhettek. Azért is hivei vagyunk azonban a javaslat visszavonásának és az ítélkezésnek a bíróságra való bízásának, mivel a javaslat továbbra is a bíróságok hatáskörébe utalja az úgynevezett szerződéses tisztviselők, tehát az igazgatók ügyeit, amiből nyilvánvaló, hogy ezt tartja a kedvezőbb megoldásnak, amelyet a magasrangu tisztviselők számára továbbra is meghagy. Ha a kormányzat ezzel szemben ragaszkodik a javaslat teljes le tárgyalásához, rá kell már most mutatni arra, hogy a felértékeléssel ebben a kérdésben kár volt takarózni, mert ennek ahhoz semmi köze nem volt. A javaslat érdemi bírálatában meg kell állapodnunk mindjárt az alapelvnél, a vagyonátmentésnél. Mi tagadjuk azt, hogy egyedül a vagyonátmentés lehet csak a nyugdíj kiszámításának alapja. Tagadjuk azt, hogy a felértékelt mérlegek átmentési kulcsa lesz az igazi kulcs. Ezt tagadjuk és ezt a tagadásunkat bizonyítani is akarjuk. Nagyon egyszerű volna az állami tisztviselők nyugdíjára hivatkozni, amelyet a kormányzat ugyancsak a folyó jövedelmekből fedez. A vagyonátmentés mint alap azt jelenti, hogy a nyugdíjterhek minden körülmények között fundálandók, holott a nyugdíjalapok önmaguk iis regenerálódnak friss befizetések révén és mindig többet vesznek be a biztosítási matézisnek legelemibb szabályai szerint, mint amennyit kifizetnek. De nem is helyes, épen a latens tartalékolás lehetőségiénél fogva, az úgynevezett átmentési arányszám. Az alkalmazottak e helyett a tényleges tisztviselők jövedelmét, tehát a béke jövedelemnek 30—35 százalékát javasolták mint bázist, két okból. Egyrészt azért, mert ez félig-meddig igazságos, másrészt azért, mert megnehezíti az aktiv tisztviselők tömeges nyugdíjazását éhbér mellett, ami ennek a javaslatnak feltétlenül legelső következménye lesz. A mi véleményünk szerint teljesen hamis a javaslat elkészitőinek az a véleménye, hogy alvállalatok által fizetett nyugdíjat összeköttetésbe lehet és kell hozni a vagyonátmentéssel. De tagadom azt is, hogy a vagyonátmentési arány, amelyet a mérlegekbe felvettek, a tényleges vagyonátmentésnek felelne meg, úgyhogy az elvi kifogásoknak változatlan épségben tartása mellett is csak akkor tudnók a Vagyonátmentés módszerét akceptálni, ha a vállalatok, illetőleg a vállalatok vezetői arra lehetnének kötelezhetők, akár hites revizorok közreműködésével is, hogy vagyonuk gyanánt vagyonuk tényleges értékét mutassák ki. Ennek azonban tömérdek akadálya van. Ezért igazságtalannak, megoldhatatlannak tartjuk a vagyonátmentési bázist. A vagyonátmentési bázis védelmezői azzal érvelnek, hogy a vállalatok már saját hitelképességük szempontjából is arra fognak törekedni, hogy minél kedvezőbb mérlegről, minél magasabb vagyonról számoljanak be. Ez igaz volna akkor, ha a hiteltranzakciókat egy külső és nem egy belső mérleg alapján állapítanák meg. Ilyen körülmények között azonban a vállalatok kifelé egészen nyugodtan produkálhatnak rossz vagyonstátust is, ez az ő hiteltranzakcióikat semmiféle irányban nem fogja befolyásolni. Az arányszám védelmezői azokban a napokban, amikor a javaslat első ízben került tárgyalás akkori pengőmérlegpublikációk révén uj erőre látszottak kapni, hiszen az addig publikált mérlegek legnagyobb része 40—50 vagy azon felüli átmentési arányszámot hozott nyilvánosságra. Az azóta elmúlt néhány hét azonban meggyőzte, meggyőzhette volna a jóhiszemüeket áriról, hogy ezeket a kirakatmérlegeket hasonló jó átmentési vagyonarányszámok nem követték. Azok a vállalatok, amelyek ilyen jó vagyonátmentési arányszámot mutattak ki s felértékelt mérleget tettek közzé, legtöbbnyire nem tartoznak azok közé, amelyeknek nagyobb számú nyugdíjas alkalmazott eltartásáról kellene gondoskodniuk. Ezeknek tehát akkor, annak a néhány kirakatmérlegnek megjelenésekor a hangulatkeltő szerepét kellett játszaniok, hangulatkeltő előjátéknak a parlamenti tárgyalások bevezetéséhez. A nagy bankok, nagy iparvállalatok csak később hozták nyilvánosságra a maguk átmentési arányszámait, melyek egytől-egyig rosszabbak annál, amit akkor hangulatkeltő előjátékszerepnek szántak. De az arányszámnak ezen az alapvető hibáján túl még van egy másik kardinális hibája is: az arányszám merevsége. A kezdeti állásponton, az örök arányszámon már enyhített a pénzügyminister ur, — nyilván azért, mert azt hiszi, hogy öt év nagy idő és ennyi idő alatt majd csak beérik a javaslat politikai termése — mégis az, hogy csak öt év multán van revízió és ez az öt év múlva történő revízió sem jelent feltétlenül emelést és hogy ez a revízió megint csak a mérlegtechnikától' fog függővé tétetni, világosan mutatja, hogy ez a javaslat mit intenciónál. Könnyen megeshetik, hogy az aktiv tisztviselők nyugdíjbefizetéséből öt esztendő alatt oly összeg gyarapszik fel, amely busásan elegendő volna a nyugdíjigények teljes kielégítésére is, viszont a nyugdíjemelés a törvényjavaslat szerint nem fog bekövetkezni. Ellenben megtörténhetik, hogy a nyugdíjalap vagyonát vagy ingyen vagy egészen minimális kamatozás mellett igénybeveszi a dus haszonra számító anyavállalat. Az alkalmazottaknak az a kívánsága, amely szerint az arányszám és a teljes nyűg-
