Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-574
A nemzetgyűlés 574. ülése 1926. évi június hó 21-én, hétfőn. 171 nek és azt hiszik, hogy ez az aggodalom egyáltalán nem a gyáriparral szemben merült fel. így forgatja vissza egy kormánypárti képviselő, aki e mellett a nagytőkének egyik exponense, mi reánk ellenzékre, akiknek kezében nines hatalom, a magunk bíráló és ellenőrző szavát. De f hiszen a képviselő ur támogatja azt gazdasági politikát, amelyet mi nem is tartunk gazdasági politikának, mert mi azt tartjuk, hogy az igen t. kormánynak nincs is gazdasági Programm ja, legalább szemmel nem látható. Biró Pál képviselőtársam fentartás nélkül támogatja ezt a kormányt, annak tehát a gazdasági politikáját is. Amikor pedig ilyen követelményekkel állunk vele szemben, akkor a gazdasági politikát emlegeti ő is, de e tekintetben a konzekvenciát nem vonja le, ráháritja a felelősséget a tömeges elbocsátások miatt a pénzügy minister úrra, de ő ugyanazt a pénzügyminister urat derüre-borura támogatja. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Weisz Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, ebben a pozíciójában csodálatosképen ennek a törvényjavaslatnak mintegy áldozatául esett. Mi ezt nem akartuk, mi az igen t. pénzügyminister urat akartuk megbuktatni ezzel a törvényjavaslattal (Derültség-) és nagyon csodálkoztunk, hogy egy szép napon a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke adta be a lemondását a Tébe, vezetőségéhez, mondván, hogy nem tudta törekvéseit a többséggel szemben keresztülvinni. (Zaj.) Azt mondja Weisz Fülöp elnök ur, hogy az elbocsátások ügye intézetnél és intézetnél egészen más; általában azt mondja, hogy a részvényesek érdeke a mérvadó. Nem tudtam, hogyan tartsam magamat vissza ezen az ankéten, amikor Weisz Fülöp elnök ur hivatkozik velünk, ellenzéki képviselőkkel szemben a részvényesek érdekeire. A részvényesek érdekei fogják tehát, ő szerinte követelni a tömeges elbocsátásokat vagy a részvényesek érdeke esetleg megtűri a jelenlegi alkalmazottakat. A mi igénytelen nézetünk egészen más. A részvényesek érdeke a mi megitélésünk szerint nem áll ellentétben azzal a szociális követeléssel, hogy a tömeges elbocsátásoknak gátat vessünk vagy az elbocsátandók sorsáról gondoskodjunk. Inkább talán az igazgatóságok érdeke, a vezérigazgatóknak, a minden intézet óién álló klikknek, annak a néhány embernek, annak a néhány családnak, amely zsarnoki módon uralkodik egy-.egy nagy vállalat élén, azzal a követelménnyel, amelyet mi az ellentalán ezeknek az uraknak érdeke áll szemben zéki oldalon hangoztatunk. Azt mondja Weisz Fülöp elnök ur, hogy ha nincs szükség rá, akkor ők nem épitenek le; t. i. már ők is megtanulták ezt a rossz magyar kifejezést: »leépiteni.« Kijelentette tehát, hogy ha nincs szükség rá, nem épitenek le. Mi ugy vagyunk értesülve, hogy a pénzintézetek vezetőségei az egész vonalon várva-várják, hogy e törvényjavaslat reájuk nézve kedvező határozmányai alapján elbocsáthassanak nagy tömegben embereket, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mert olcsón lehet ezt a mulatságot megcsinálni, olcsón lehet csomó embert az utcára kidobni. (Rupert Rezső: Főleg ezért sürgős nekik a javaslat) Ezt akarjuk mi, t. pénzügyminister ur, megdrágitani; meg akarjuk drágitani ezt a szándékot, (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) hogy a t. direkcióknak elmenjen a kedvük attól, hogy csak ugy meggondolatlanul dobják ki a tisztviselők ezreit az utcára akkor, amikor azoknak elhelyezkedése olyan nehéz, mint ahogyan az igen t. pénzügyminister ur maga mondja, mert hiszen a pénzügyminister ur a költségvetési vitában felsorolta, hogy túlsók a kereskedő, túlsók az iparvállalat, túlsók a tisztviselő, a pénzügyminister ur egész sereg olyan pályát emiitett meg, ahol túlsokan vannak. (Rupert Rezső: Túlsók äz adózóalany.) Kérdezem tehát, hogy Weisz Fülöp elnök urnák és direktor társainak majdan elbocsátandó alkalmazottai hol fognak elhelyezkedni, melyik pályán fognak elhelyezkedni, hol nincsenek túlsokan 1 ?,Indokolt tehát, hogy megkössük a kezüket. Épen azért azt a módosítást, amelyet Várnai Dániel t. képviselőtársam előterjesztett, a magam részéről természetesen megszavazom. Meg kell azonban említenem Fenyő Miksának, (Lendvai István: Megint zsidókérdés játszik közre!) a Gyáriparosok Országos Szövetsége igazgatójának megjegyzését. Ö már azt mondta, hogyha beruházások lesznek, akkor a gyárak nemcsak hogy nem bocsátanak el alkalmazottakat, hanem még ujakat fognak felvenni. Itt van tehát ismét a másik ur, aki megint visszavezeti a pénzügyminister ur politikájára az egész ellenzéki követelést és azt mondja, hogy nem fognak senkit elbocsátani, ha beruházások lesznek. íme tehát egy indok, t. pénzügyminister ur! Ilyen és ehhez hasonló okokból sürgetjük a beruházásokat, ilyen és hasonló okból nem tudtam belenyugodni olyan könnyen abba, hogy a Népszövetség pénzügyi bizottsága azt javasolta, hogy ne oldassék még fel a 82 millió korona. így kapcsolódnak tehát bele az ellenzéki követelések a való életbe, anélkül, hogy kortescélokra akarnók az egyik vagy másik kérdést felhasználni. De szóba került még az öreg nyugdíjasok sorsa, a teljes szolgálati évvel nyugdíjba menőknek és a magas korban nyugdíjba menő magánalkalmazottaknak sorsa. Természetes, hogy itt is jogosult minden olyan javaslat, amely eddig elhangzott. Én e tekintetben Várnai képviselőtársam javaslatát tartom olyannak, amelyet politikai pártkülönbség nélkül minden képviselő elfogadhat. Ha azonban ez nem nyerné meg az igen t. pénzügyminister ur tetszését, ugy átmeneti rendelkezésül kielégítene engem Móser Ernő igen t. képviselőtársam inditványa is. Ezeket kívántam megjegyezni a 3. §-szal kapcsolatban. Magam részéről csupán azt az indítványt teszem, amelyet már jeleztem, hogy a 3. § harmadik bekezdése teljes szövegében töröltessék. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék indítványát Írásban beadni! Szilágyi Lajos: Igen! Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Rupert Rezső! Rupert Rezső: T. Nemzetgyűlés! Itt a kormány megint olyasvalamit erőszakol, — mint már többször — hogy az élet törvényei ^ ellen akar emberi törvényeket hozni, mesterségesen akarja az élet törvényeit hatálytalanokká tenni vagy az igényéket igy kielégíteni. Ennél a javaslatnál mégis csak az az emberi szempont lett volna helyes kiindulás, hogy biztosítani kell a létminimumot, a teljes megélhetést legalább azoknak, — amint hogy ehhez az államban mindenkinek joga van — akikről gondoskodni akar. Ezzel nem törődik, nagyon formalisztikus; nem törődik azzal, hogy mi lesz ennek az életben a hatása, ki fogja-e ez elégíteni az igényeket, el fogja-e^ érni azt a célt, amelynek elérését az élettörvények is követelik.
