Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-557

 nemzetgyűlés 557. ülése 1926. évi május hó 21-én, pénteken. 71 mezőgazdasági lakosok számára az autó használatát. Az utak annyira rosszak, hogy még lefogattál is rossz azokon menni, nemhogy automobillal. Nem akarok a traktorokról sem beszélni, amelyek igen drágák és egyik-másik esetben nem is tökéletesek. (Gaal Gaston: De miért drágák? A gyalázatos vámpolitika miatt!) Mondom, erről nem akarok beszélni, de beszélni akarok egy olyan dologról, amely nem drága, amely a mezőgazdasági lakosság vagyoni viszonyainak is megfelel és amely másutt óriási elterjedtségnek örvend. (Erdélyi Aladár: Talán csak nem a zongorát méltóztatik érteni*?) Nem tartozom azok közé, akik irigyelnék valakitől, ha zongorát vesz magának. Bár minden kisgazda tudna zongorát venni. (Esztergályos János: Volt idő, amikor zongoráért babot akart adni a kisgazda!) Én nem akarok triviális hangot megütni és nem akarok visszavágni azzal, hogy a zongora-kérdés először ruhakérdes volt, amikor az elszegényedett városi lakosság kénytelen volt élelmiszerre átváltani nagyon sok esetben a ruháját, a cipőjét és amikor már ebből is kifogyott, kénytelen volt a zongoráját is eladni. Én vagyok talán a legutolsó azok között, akik a kisgazdáktól ezt irigylik, mert hiszen ha minden kisgazda zongorát tudna vásárolni a leányának, akkor Magyarországon virulna a zongoragyártás, amiből természetesen a munkások alaposan kivennék a részüket. (Erdélyi Aladár: Ez a helyes!) Mondom tehát, hogy én egy olyan dologról akarok beszélni, amellyel egyúttal illusztrálni akarom a magyar mezőgazdasági lakosság széles rétegének fogyasztóképtelenségét: a rádióról. A rádió ma igazán nem drága, a technika mai állása mellett igazán rendkívül olcsón tudják adni a rádiót. Azokon az elszórt tanyákon, ahol a kisgazdák nem mehetnek se moziba, se szinházba, a rádió valóságos életszükséglet, kulturszükséglet. Ezzel szemben fájó szivvel kell megállapítanunk, hogy egy-egy faluban, alig lehet látni egy-két antenát; olyan szegény a magyar mezőgazdasági lakosság túlnyomó része, hogy még rádiót sem tud venni. (Gaal Gaston: Dolgozik egész nap, nem ér rá rádiót hallgatni! Hajnaltól késő estig dolgozik.) De ráérne este vagy esős időben rádiót hallgatni. (Saly Endre: Vasárnap nem dolgozik! — Gaal Gaston: Hát a marhát nem kell etetni vasárnap? — Saly Endre: Ez félórai munkát jelent! — Gaal Gaston: Na hiszen sok fogalma van a képviselő urnák erről a dologról!) Ne térjünk ki erre a kérdésre. Az osztrák, a német és a svájci mezőgazda is eteti az állatait, dolgozik annyit, mint a magyar mezőgazda, másutt is dolgoznak, inert a föld nem adja ingyen a gyümölcsöt sem az osztrák, sem a német, sem a svájci mezőgazdának. Tessék azonban elmenni akármelyik faluba Németországban vagy Csehszlovákiában, ott az antenák számáról meg lehet állapítani, hogy ott a mezőgazdasági lakosságnak határozottan nagyobb'a vásárló képessége ebben a cikkben is. Kétségtelen dolog, hogy a mezőgazdaság ma válsággal küzd és ezen valamiképen segitani kell. Szeder képviselőtársam fel is idézte, hogy tessék megmutatni a kiutalt. Mielőtt erre rátérnék, bátor leszek egy-két olyan dologra rámutatni, amelyek főképen okoízói voltak a válságnak. Az első, hogy most kezdjük érezni a világháború rettenetes csapásait. Azt az óriási pazarlást anyagban, energiában és «' pénzben, amely a világháborúval járt, -most kezdjük megsinyleni, amikor az egész társadalmat újjá kell épiteni és ennek az újjáépítésnek borzalmas költségeit meg kell fizetni. Az általános leszegényedés és az ezzel együtt járó vasárlóképtelenség az első oka a mezőgazdasági válságnak. Nekem, aki egy élelmiszerrel nagyban, óriási mértékben foglalkozó vállalatnak vagyok szerény alkalmazottja, közvetlenül van alkalmam látni, hogy az élelmiszer-vásárlás tekinteteben milyen helyzeitben van a városi lakosság. Ha e tekintetben összehasonlítom a békebeli viszonyokat a mai viszonyokkal, akkor megdöbbenve kell tapasztalnom, hogy a városi lakosságnak még felsőbb rétegei is -— a jól kereső eíőmunkások és tisztviselők azok a rétegek, amelyek, nem mondom, hogy bőségesen keresnek, de annyit mindenesetre keresnek, hogy jobban tudnak táplálkozni — visszaestek ma az élelmiszer vásárlás tekintetében oda, ahol a múlt század 90-es éveiben voltak. Tessék megnézni a szövetkezeteket, akár a Hangyát, akár a Háztartást, akár a Köztisztviselők Szövekezetét, vagy a Budapesti Általános Fogyasztási Szövetkezetet és méltóztassék elkérni azok adatait. Ezek az adatok megdöbbentő módon fogják bizonyítani, hogy a silány minőségű és kevés tápértékü szerek fogynak a legnagyobb mértékben, mert a városi lakosság általános leszegényedése következtében képtelen a jobb minőségű árucikket megvenni. Ha nézzük a húsfogyasztás nagyarányú csökkenését, azt fogjuk látni, hogy békeidőben alig tudták a fejet, a körmöket — marháról beszélek — a belsőrészeket valahogy értékesíteni, óriási erőfeszitéssel tudtak csak túladni ezeken, a legtöbb esetben azonban a nyakukon maradt a mészárosoknak. Ha méltóztatnak most kimenni egy kültelki piacra, akkor azt méltóztatnak tapasztalni, hogy a hus mind ott marad a mészárosnál. A mészárosnak drága jéggel hűtött jégszekrényében kell a húst napokig tartania, mert nem tudja eladni. Ha azonban megvásárolj ti cl fejet, a körmöket és lábvégeket és kihozza a piacra, egy-másfél órán belül eladja ezeket. Rengeteg ilyen áru fogy el és ne méltóztassanak azt képzelni, hogy ezt egyszerű proletárok, egyszerű munkások veszik, hanem igenis a tisztviselők kénytelenek ezeket a silány tápértékü árukat összevásárolni. Szinte megesik a szive az embernek, ha látja, hogy ezek az emberek hogyan táplálkoznak. Elismerem hogy az állattenyésztés nem valami lukrativ üzlet Magyarországon; elismerem, hogy az előadó urnák, teljesen igaza van abban, hogy a gazdaközönség a rettenetes esésen, amely a sertésárakban megnyilvánul, igen nagy mérteikben károsodott. De ezt is a fon gyasztó közönség vá|sárló (képessége csökkenésének lehet betudni. Mig 1924-ig nem tudtak annyi sertést a piacra vinni, amennyit a városi lakosság nem tudott volna elfogyasztani, — sőt panaszkodtunk azon, hogy a sertést kiviszik a külföldre — addig abban a pillanatban, amint a pénz stabilizálódott és megálltak a gyárak, az ipartelepek, foikozatosan romlott a városi lakosság ló képessége, kéneset© és ennélfogva nem bir vásárolni. Hiába tenyésztik a gazdák a sertéseket, hiába dobják azokat a piacra, nincs aki azokat megvegye, a kiviteli lehetőség sincs meg s igy természetes, hogy lemegy a sertés ára. Egy seigitsége volt még a magyar mezőgazdánaiki, — bár ez sem sokat ért — amikor a múlt év tavaszán ki lehetett vinni egy néhány sertést Ausztriába és egy néhány oldal szalonnát Csehszlovákiába. Ha ezt sem volna, akkor saját zsírunkba fulladnánk be, már t. i- az, akinek; van. A stabilizáció folytán