Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó 4-én, pénteken. badság-téren rendezett. Méltóztassanak megengedni, hogy ennek a mély gyásznak hatása alatt pár percre igénybe vegyem a mélyen t. Nemzetgyűlés szives ügyeimét (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon és a középen.) és ezen a nemzetgyűlésen keresztül egy szerény intelmet intézzek a magyar közönséghez. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon és a középen.) Régi megdönthetetlen igazság, hogy a történelem az élet iskolája. A történelemben előforduló azonos okok rendszerint azonos eredményeket szülnek, úgyhogy ha egy nemzet boldogulni akar, a történelemből megtudhatja, hogy mit kell következetesen elkerülnie, Nekünk magyaroknak nem is szükséges a világtörténelemhez fordulni, elegendő, ha a saját történelmünket lapozgatjuk át és nyomban meggyőződünk ennek az igazságnak esalhatatlanságáról. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) A magyar nemzet szebbnélszebb, ragyogóbbnál-ragyogóbb eseményekkel van w teleirva, talán olyan eseményekkel, aminőkkel más nemzetek nem is igen dicsekedhetnek és mégis ennek a történelemnek lapjain szántott legmélyebb barázdákat a halál. Nem véletlenségből, mert én azt hiszem, hogy a nemzetek életében a véletlenség nem játszik döntő szerepet, hanem talán azért, mert mi magyarok sohasem tudtuk elkerülni a minden magasztos célnak pusztitó, kártékony férgét, az egyenetlenséget. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Valahányszor nagy események elé állította a: sors a magyar nemzetet, mindig megjelent ez a kártékony féreg, hogy a nemzet reményeit tönkre tegye. így történt ez a tatárjárás idejében is, mikor IV. Béla királyunk hiába hordoztatta körül az országban a csatára hivó véres kardot. A vitézek nem akartak zászlója alá gyülekezni, mert zokonvették, hogy az általa letelepitett kunokat dédelgette és amint megvan örökitve a történelemben, azt üzentek vissza, hogy menjen a tatárok ellen kedves kunjaival. S mi lett ennek a gyászos következménye! A tatárok pusztává, kietlenné tették az egész országot. Â mohácsi vésznél hasonló a helyzet. A különbség talán csak az, hogy a mohácsi vésznél ez a kártékony féreg a nagyrí vágyás mezét öltötte magára és befurakodott Szapolyai János lelkébe, aki nagy seregével nem ment a mohácsi csatamezőre, hogy a magyarok küzdelmét megsegitse, hanem azt szerette volna elérni, hogy essék el a magyar király^ is a csatamezőn és ő tegye fejére Szent István koronáját. Ennek a nagyravágyásnak tudjuk az eredményét. A mohácsi csatamezőn elesett 26.000 magyar vitéz és 150 esztendőre a török lett ur ebben az országban. Ha a II. Rákóczi Ferenc emlékéhez fűződő dicső szabadságharcunk történelmét olvasgatjuk, akkor is rátalálunk erre az egyenetlenségre abban az örökké szomorú ellentétben, amely a magyarokat két táborba választotta, az egyik részéből hős kurucokat teremtett ugyan, de a másik rész a labancság sorába sülyedt. Ha, t. Nemzetgyűlés, a Rákóczi-féle szabadságharc idejében a magyarok összetartottak volna, akkor Rákóczi hős kurucai anynyira meg tudták volna alapozni a nemzet szabadságát és függetlenségét, t hogy 1848-ban nem kellett volna nekünk újból fegyverhez nyúlnunk. De nem folytatom e szomorú példák felsorolását. Mindössze csak arra mutatok rá, hogy az én szerény nézetem szerint az ország feldarabolásának is a multakba visszanyúló egyenetlenségünk az egyik oka. (Ugy van! a jobboldalon.) Ha, t, Nemzetgyűlés, az ország területén élő nemzetiségeket dédelgető osztrák politikával szemben egy táborban tudtunk volna tömörülni, akkor azt hiszem, hogy egy pár emberöltő alatt ugy meg tudtuk volna szeliden, jó szóval, nem erőszakkal magyarosítani az erdélyi oláhokat, a délvidéki szerbeket és a felvidéki tót lakosságot, hogy ma már talán azt sem tudnák megmondani a nemzetiségek, hogy a világ melyik részéről szakadtak ide. Ha megmagyarosithattuk volna nemzetiségeinket, akkor az egyébként nagyon igazságos elv: a népek önrendelkezési joga alapján egy barázdát sem hasíthattak volna le Magyarország ezer esztendős testéről. De mert győzedelmeskedett felettünk a széthúzás, a pártoskodás ördöge és nem hallgattunk véres történelmünk összetartást sürgető szózatára, ma itt állunk megcsonkított országunk megmaradt romjain, tétova tekintettel keresgélve legalább egy fénysugárt, amely az utat világítja meg, amelyen ebből a kicsi összezsugorodott Magyarországból eljuttathassunk a régi boldogabb Magyarországba. Én ma láttam ezt a felvillanó fénysugárt annak a magyar ifjúságnak # szemében, amely az ország szétdarabolását jelképező szobrok előtt meghajtotta gyászfátyollal bevont zászlait, Ha az én elkeseredett magyar lelkemet követném, akkor talán azt kiáltanám e felé a magyar fiatalság felé, hogy fel azokkal a zászlókkal, fel a Hargita tetejére, fel a Kárpátok tarajára, fel az Adria vizére visszatérő magyar hajók büszke árbocaira, de nem kiáltom, mert talán nincs az országban még egy ember, aki jobban tudná sajnálni a magyar vér kiesordulását, mint én. Ma, t. Nemzetgyűlés, csak azt mondom, hogy ezen a gyászos napon szállja meg lelkünket a békesség szelleme, tegyük félre e napon a pártoskodást» szállja meg békéség a nemzet képviselőházát és gyászoljunk ezen a nagyon, de nagyon szomorú napon. (Helyeslés a jobboldalon.) Jeremiás próféta siralmaiban olvashattuk, hogy: qui credit non festinat. Aki hisz az nem siet. Én, t. Nemzetgyűlés, meg vagyok arról győződve, hogy hiszünk mindannyian a magyar nemzet^ talpraállitásában, a magyar nemzet feltámadásában és hogy ha hiszünk, akkor ez a néma gyász nem a lemondás gyásza, hanem a mi törhetetlen hitünk szent nyugalma. (Igaz! Ugy van!) Csak ezért szólaltam fel, t. Nemzetgyűlés, hogy ezen a napon, ezen a gyászos napon meg legyen örökitve a magyar nemzet naplójában a mi őszinte, igaz nemzeti fájdalmunk. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Ki következik? Héjj Imre jegyző: Strausz István! (Nincs jelen!) Farkas Tibor! Farkas Tibor: T. Nemzetgyűlés! Nem kívánok hosszasan foglalkozni az előttem elhangzott felszólalással. Nem azért, mintha nem látnám be, hogy a fájdalomnak is megvan a maga joga, hogy néhány pillanatra igénybevegye a nemzetgyűlés idejét, de azt hiszem, fájdalommal nem segíthetünk a bajokon, nekünk elsősorban nem fájdalmat kell hangoztatnunk, hanem dolgoznunk kell, nyitott szemmel, kitartással. Visszamegyek az előttem elhangzott, sorban második beszédre és nem térhetek napirendre a fölött a támadás fölött, amely szocialista részről érte Olaszországot és Angliát. Azt hiszem, hogyha mi, magyarok, fel akarunk támadni és talpra akarunk állni, akkor első kötelességünk az, hogy hálát ismerjünk el azon kezek iránt, amelyek minket fölsegíteni siettek akkor, amikor nem segített a világon senki. (Ugy van! Ugy van! a jobboldd-