Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó 4-én, pénteken. 421 felszólalásom során ismétlésekbe bocsátkoznék és olyan témát penditenék meg, amely itt már elhangzott. Parlamenti elvem az, hogy a vitába lehetőleg uj materiát kívánok hozni, amit ez alkalommal annál is inkább kötelességem tenni, mert hiszen egy bejelentéssel is tartozom a t. Nemzetgyűlésnek, azzal a bejelentéssel, amely az ujabb időkben és hetekben lefolytatott páneurópai mozgalom munkaköréhez csoportosul. Nem járunk a kertek alatt, tehát a páneurópai végrehajtóbizottság referenseként kell, hogy a parlament szine előtt bizonyos ismertetéseket adjak arra az ügyre vonatkozólag, amelyet igen sokan félreértenek, amelyet igen sokan nemzetellenes törekvésnek jelölnek, s amelyet még többen itt utópisztikusnak minősítenek, amelyről gyakorlati embernek — amint a támadások mondják — nem illik beszélni. Be fogom azonban bizonyítani, hogy épen ez a koncepció, amelyet mi szolgálunk, amelynek alakulásában ma már párt- és foglalkozási különbség nélkül az ország legjelentősebb rétegei helyet foglalnak, mind ama érdekek szolgálására alkalmasak, amelyeknek épen az ellenkezőjétől féltik a kishitűek. Talán semmi sem biztat és figyelmeztet oly nagyon erre a nemzetközi mentalitás felé terelő tanulságra, mint épen a mi szerencsétlen frankesetünk. A frankeset részleteibe nem bocsátkozom, — nem azért, mert a ministerelnökhelyettes to* ettől direkt elterrorizál, mert én kormányterrornak ugyan fel nem ülök, mert képviselői kötelességem teljesítésében magam gátoltatni nem engedem — hanem az ebből vonható tanulságra lehetetlen, hogy ne figyelmeztessek. A frankpör mögött rejlő téves irredenta koncepciók mindennél jobban bizonyítják azt, hogy a pacifista politikai célkitűzés mindennél precízebb és alapvetőbb volt. Mit ér ugyanis a jogos érzékenység és az elkeseredés állandó felszinentartása; mit ér egy püspöknek a tárgyalóteremben nyíltan tett ama kijelentése, — kérkedő kijelentése — hogy »csak tegnapelőtt vettem ki ismét egy titkos esküt«; mit ér a tárgyalóterem, közönségének tapsa, ha a jogos sérelmeknek ilyen állandó felszinentartásával — hogy így fejezzem ki magam — állandóan kés alatt tartjuk ütőerünket s hogy mikor vágják át, sohasem tudhatjuk. Hiszen láttuk nemrégiben, márciusban, a kormány siralmas, szánalmas helyzetét kint Genfben, amikor nem a kormány bölcsessége, még kevésbé a kormány politikai ildomérzete mentette meg a helyzetet, — már t, i. az ő pozícióját — hanem egyszerűen az volt a szerencséje, hogy akkortájt mindenki a német genfi tanácstagság kérdésével volt elfoglalva és igy a nagy imperiumok nem foglalkozhattak velünk még csak abból az okból sem, hogy rakoncátlan gyermekként minket megfedjenek. Mit ér az az öntetszelgő politika, amely épen akkor, amikor legjobban verjük mellünket, állandóan meglapulni kénytelen 1 Hiszen az ilyen politika hasonlatos a gyermek magaviseletéhez, aki a tanár bácsi jelenlétében nagyon ildomos, de alighogy a tanár kiteszi a lábát, már is éktelen zajt csap. Tragédiánk nem engedheti meg azt, hogy gyermekes tempókat folytassunk. Egy olyan mentalitás felé kell mennünk, egy olyan koncepció felé kell haladnunk, amely akármilyen kicsik vagyunk is, a legnagyobb imperiumok sorába méltó társként helyez el bennünket, amely koncepció és mentalitás mellett a kormányelnök ur egyenrangú tényezőként foglalhat helyet a legnagyobb államok vezetőivel és politikusaival, amely mentalitásnál nem a nemzetek kicsiny volta vagy megkinzottsága szerint klasszifikálják a nemzeteket, hanem ahol már nincs is klasszifikáció, azon egyenjogúságnál fogva-, amely a legkisebb nemzetet a legnagyobb nemzettel egybe fűzi, egybeköti egy olyan államszövetségben, amilyenről már az ellenzéki oldalról volt alkalmunk beszélni és amellyel a lefolyt vita során a kormánypárt részéről igen illusztris képviselőtársam, Lukács György is foglalkozott. Ez az eszmekör a mindjobban tért foglaló páneurópai koncepció felkarolása. Ez az egyetlen kivezető ut: vagy meglesz vagy teljesen összeomlik Európa. Minden más külpolitikai orientáció csak csalódáshoz és katasztrófához vezet; minden más orientáció csak állandó zűrzavart rejt magában és igy a veszélyek ezer féleségét. Legyen szabad csak rámutatnom a külpolitikai orientációknak arra a sokféleségére, amelyhez a közelmúlt években igazodtunk. Méltóztassék visszaemlékezni a kommün utáni időkre amikor a magyarok legtöbbje: valljuk be még legitimista urak is angol királyban spekuláltak — hogy igy fejezzem ki magam — egy interkontinentális hatalomba akart belekapaszkodni nem számolva európai helyzetünk logikai adottságával. Majd divat lett azután a lengyel orientáció, természetesen igen érthető okokból, hogy a cseh imperializmust ezzel nyugtalanitsuk. Ugyanilyen érthető célzat vezette külpolitikai koncepciónkat akkor, mikor a lengyel orientációt a román orientáció váltotta fel, amikor a román királyról, mint jövendőbeli magyar királyról is beszéltek egyesek. Ezt követte a jugoszláv orientáció, amikor, természetes dolog, még nem volt olyan nagy a magyar bizalom az olasz politika és az olasz rendszer iránt. Később felváltotta ezt az olaszkultusz r minden eredmény nélkül, mert hiszen egynéhány udvariassáari gesztuson kivül az olasz nem igen hederített ránk. Napóleoni gogiében belekötött először a németbe, majdi később földköziten; geri napolteoni aspirációinak hatása alatt a : franciába és egy ilyen irányú fellépésének hát; védbiztositását a iugoszlávokkal kötött szoi vétségben keresi. Egyszerre nagy volt az öröm és lelkesedés nálunk, hogy a jugoszláv-olasz 5 szövetséggel végül az ententegyürü megbomlik. Sajnos, ezt a koncepciót is csalódás követte. Igen érdékes a német orientáció történet© is. Magyar részről, hivatalos körök részéről nagy 1 szimpátia nyilvánult meg a német szövetség iránt mindaddig, amig Hindenburgban a gene? ralist vélték csak meglátni. Ámde Hindenburg l csakhamar felcserélte generális ruháját a polgári ruhával és Loearnóhoz vitte nemzetét. Németországban tehát a józanság politkája keresi kedett felül és Locarnóval ahhoz az.úthoz vezetett, amely útnak elérésében azt megelőzőleg egy kiváló államférfinak. Bathenau-nak kellett áldozatul esnie. A mi kormányunk tehát a maga régi allűrjeivel, a maga régi receptjével, a régi európai egyensúly politikájával e köz; ben mindig esetlen politikai figuráiként ide-odal esik és kapkodd. Esküdött annakidején a német l esászárhüség által vezetett szellemre is és csak •: a napokban kellett Budapesten Becker porosz ; közoktatásügyi ministertől a mi királyi cím-e: inktől ékeskedő előkelőségeinknek megtudni azt, hogy Németországban a köztársaság egyszersmindenkorra tökéletesen meggyökerese.i dett. Szóval, a mi hivatalos köreink bizakodtak a német junker-politika feltámadásában s mi