Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

392 A nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. és rendszertelen munkát, amelyet most már két-három kultusznr.nister ur itt évek óta folytat. Nem tudjuk sehogyan sem helyeselni a kultuszkormányzatnak azt a törekvését, hogy egyik iskolafajt a, másik után szabdalja szét, hogy a különféle rendszerű és jellegű iskolák mellett még ujabb jellegű iskolákat és iskolatípusokat állit fel. De ha a kultuszkormánynak van egy elegáns kultúrpolitikája, (Derültség a jobboldalon.) — ugy van, nem is idoratalan és bornírt, hanem igenis elegáns kultúrpolitika — (Dénes István: Nemcsak a csokor megkötésében van elegancia!) akkor a magyar kultúrában bizhatnánk, a magyar iskolák biztosítanák a nemzet jövőjét. Ha már a kultusztárcánál tartunk, meg kell állapitanom, hogy nagyon kevés őszinteséget látok a kormány részéről a numerus clausussal kapcsolatban. Volt idő, amikor a ministerelnök ur Ígéretet tett, hogy bár ugratni nem engedi magát, de hamarosan elérkezik az idő, amikor majd arról az oldalról, a kormányzat részéről történik javaslat ennek a törvénynek revíziója vagy megszüntetése tárgyában. A ministerelnök urnák ez az Ígérete azonban nagyon hasonlít többi Ígéreteihez. A kultuszminister ur nem volt annyira rideg a múltban a numerus clausus kérdésével szemben, de mióta a fajvédő barátság révén kissé jobbfelé irányította a magyar kultúra vitorláit, azóta hallani sem akar ennek a törvénynek eltörléséről. Mi azonban erről nem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem, mert ez a törvény szerezte az országnak a frankhamisítással együtt a legnagyobb szégyent és a legnagyobb gyalázatot. Nem hagyhatom szó nélkül azt az elbánást sem, amelyben a magyar kultuszkormányzat részesiti a magyar oktató r személyzetet. Elvégre a magyar oktató személyzet — és itt mindenféle iskolatípus tanárait és tanítóit értem — nagyon nehéz, nagyon küzdelmes időiket élt át. Bizonyos az is, hogy a pedagógusnak, tanítónak, tanárnak sohasem volt jó dolga. Már az ókorban is a megmaradt hieroglifákon, vagy a kicsi szobrokon a pedagógust pálcával kezében szegényes külsejű embernek r rajzolják vagy mintázzák meg az akikori művészek és a régi közmondás is ugy szól, hogy akit az istenek gyűlöltek, tanítóvá tették. Ez nemcsak a régi görögök korában volt így, hanem ma is érvényben van. Azt az elbánást és mostoha mellőzést azonban, amelyet a kurzus kormányainál tapasztalunk a magyar tanítósággal és tanársággal szemben, eléggé felpanaszolni nem lehet. Ez a kormányzat, amely magát kereszténynek hirdeti» először is a magyar keresztény kántortanítók fizetését csorbította meg azzal, hogy a kántor jövedelmének egy részét egyszerűen elvette a kántortól, hozzácsapta a tanítói jövedelemhez, úgyhogy ma már a kántor 50 krajcárért kénytelen végigkurjongatni az egész falut és míg a fiatal tanitó fizetéséért csak egy osztályt fc

tanit, a kántor kénytelen kis fizetésért nyomogatni az orgonát, 'kénytelen gyönyörű dalokat zengeni, Isten dicsőségét hirdetni és még szerencse, hogy a kormány nem ad ki titkos rendeletet, hogy a kántor a kormányról sem feledkezzen meg imádság közben. A kormány azonban nem érdemel hálát ettől a tanítóságtól, amelynek számára kitalálták azt, hogy nem bánnak el vele oly ridegen, mint a többi tisztviselővel, hiszen azt mondják, hogy a tanítóság számára nincs B-lista, nincsen A. és B. csoport, hanem az egész tanítóságot a B. csoportba tették és ráírták, hogy A. csoport, mert ma csak egy osztályban van a tanítóság. Kinyitották számára a VII. fizetési osztályt, amelyet állítólag a tanítói státus egy bizonyos rétege elérhet, azonban még csak mutatóba sem kerülnek bele ebbe a fizetési osztályba, tehát legfeljebb csak álmodhatnak arról, hogy egyszer már kivívott jogukat megszerezhetik. A magyar külügy ikertestvére a magyar belügynek. Az a borzalmas belügyi politika, amelyet sir, nyög és jajgat ez az ország, amely az adópolitikával együtt sir szélére kergeti ezt a hazát, testvére a külügyi politikának. Ha rágondolok arra a mondásria, amely a kolduslakodalomról szól, feltétlenül eszembe kell, hogy jusson a magyar külügyi politika is. Ez a szegény koldus ország, amely csak külföldi segítséggel tudta pénzügyi egyensúlyát látszólagosan elérni, amely csak a szanálási művelettel tudott talpraállni, ma olyan nagyzási hóbortban szenved, hogy nagyköveteket tart szerte a világon és dúsan fizeti nagyköveteit, pl. gróf Széchenyit, az amerikai nagykövetet is olyan hallatlanul dotálják, hogy az angol amerikai nagykövet nem kap olyan szédületes, horribilis fizetést, mint ez a nemes gróf, aki Amerika egyik legnagyobb dinasztiájának sarját birja nőül. Ő tehát egész bátran megtehetné, hogy szegény lesorvadt hazájával szemben meghozza azt az áldozatot, hogy azt a horribilis összeget ne fogadja el. (Kuna P. András: Kár bántani! — Dénes István: De pártolja a grófokat! — Kuna P. András: Sok jót tesz az országnak!) Mindenütt, amerre csak nézünk, ott látjuk a magyar nagykövetet, egy kicsi, koldus országnak dúsan fizetett nagykövetét. (Moser Ernő: Nincs is nagykövetünk! — Édes Antal: Hol van nagykövetünk 1) Megengedem, a cím csak »követ«, de bennünket nem lehet ezzel félrevezetni, mert ha a cím nem is nagy, de a fizetés annál nagyobb. Az a kastély, amelyet az egyik t. követ számára megvásárolt a kormányzat, egy ilyen ország számára nagyon drága. Ha tehát az idegen hatalmak követei és nagykövetei meghúzódhatnak bérházakban, néhány szobában, amikor szomszédos államainknak nincs valamennyinek saját háza ebben az országban, miért kell akkor távoli hetvenedik országban saját házában székelnie Magyarország követségének vagy nagykövetségének! (Pékár Gyula: Látott csak egyet is azok közül a kastélyok közüli) Igenis láttam! (Pékár Gyula: Hol?) A földgolyóbisnak velünk épen ellentétes helyén, Amerikában is, Chikágóbaii is láttam, ahol pedig nincs is követünk, hanem csak konzulunk s még konzulunk is saját palotájában lakik. (Pékár Gyula: És azt a kormány pénzén vették!) Nem a kormány pénzén, hanem a nemzet pénzén! (Pékár Gyula: Én is ugy értettem: a nemzet pénzén. S ez egészen biztos! Jól van informálva!) Egészen jól. (Pékár Gyula: Én azt mondom, nincs jól informálva!) Egészen jól vagyok r informálva. (Dénes István: Önök is panaszolják ezt!) Szó sincs róla, én elhiszem, hogy még a túloldalon is felháborodnak az ilyen pénzpocsékoló politika láttára, amidőn a helyett, hogy mi a világ gazdasági fókuszaiban, az ipar és kereskedelem centrumaiban beállítanánk egykét konzult, akik ennek az országnak pénzébe nem kerülnének, akik méltón reprezentálnák Magyarországot saját költségükön, (Kiss Menyhért: És dolgoznának!) akik saját országuk és Magyarország között megteremtenék a gazdasági kapcsolatokat, akik figyelnék annak az országnak gazdasági életét és ha azt tapasz-