Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

À nemzetgyűlés 566. ülése1926. évi június hó 2-án, szerdán. 3?7 Ma az appíopriációs törvényjavaslat van napi­rendien, méltóztassék visszatérni ehhez a tárgy­hoz. (Helyeslés a jobboldalon.) Pikler Emii: Mikor Istóezy Győző napi­renden volt, akkor nem tetszett ezt a megjegy­zést tenni, igen t. elnök ur. Elnök: Akkor, amikor én itt ülök az, elnöki székben, a képviselő úrtól semmiféle utasítást el nem fogadok. A képviselő urat ezért a fele­selésért rendreutasítom. Ha akkor itt ültem volna, akkor is megtettem volna ezt a meg­jegyzést. Pikler Emil: Nem tehetek róla, de kissé szangvinikus ember vagyok. Ha talán túl is léptem azokat a határokat, amelyeket a felha­talmazási törvényjavaslat beszédem r keretében szab elém, ne vegyék tőlem rossznéven, mert akik hallották Lendvai képviselő ur beszédét, azok igazat fognak nekem adni, hogy én nem mentem tovább ebben a kérdésben, mint amennyire ő ment. (Lendvai István: Akkor közbeszóltak volna!) Az erkölcsi szadizmus, amely a mai szo­morú korszakban a magyar közéletet elöntötte, olyan területekre is átcsap már, amelyek ed­dig legalább meglehetősen tiszták voltak. Itt egy megjegyzést kell tennem a sajtóról. Nincs ebben az országban senki, aki nagyobb tiszte­lettel és több nagyrabecsüléssel volna eltelve a sajtó iránt, mint én. A sajtószabadságnak, a kiirotí szabad _ szónak senki sem lehet na­gyobb hive és rajongója, mint magam vagyok. Épen azért mélyen elszomorított az, hogy az u. n. liberális sajtóban olvastam épen a most lefolyt temetéssel kapcsolatban, hogy amikor pl. egy gyönyörű beszéd hangzott el ott, amely az emberi szolidaritást és a legfenköltebb gon­dolatot hirdette, hogy ember és ember között ne legyen különbség vallás, felekezet ós szár­mazás szempontjából, ezt egyszerűen kortes­beszédnek kvalifikálták. Én az ujságiró urakat egyenként is nagyrabecsülöm és tisztelem, azonban ennek még sem volna szabad előfor­dulni, különösen a liberális sajtóban nem, mert hiszen senkinek szándékait, senkinek inten­cióit Röntgen-sugarakkal a lélekbe bevilágítva kikutatni nem lehet, ránk nézve csak az elmon­dott szó lehet a mérvadó, már pedig- hogy mi­lyen céllal mondta el azt a beszédet valaki, azt igazán senki a világon meg nem állapithatja. Rakovszky István t. képviselőtársunk az ő tegnapi igazán kemény beszédében igaz korké­pet festett, (Halász Móric: Na! na!) és amikor az igen t. népjóléti minister ur, mint a minis­terelnök ur helyettese, ezt politikai szadizmus­nak nevezte, akkor megfeledkezett arról, hogy az emberiség ügyét a történelem tanúságai sze­rint soüasem az opportunisták, sohasem azok lendítették előre, akik megfontolva minden tet­tüket, minden lépésüket és minden szavukat, az illemhez ragaszkodtak és nem akartak a fennálló konvencionális szabályokba és törvé­nyekbe beleütközni. (Lendvai István: És en­gem szélsőségesnek neveznek!) Rakovszky Ist­ván t. képviselőtársunk az ő szokott tempera­mentumával és heves természetével talán erős szavakat használt, de állithatom, — bár nem vagyunk egy pártban s társadalmilag és poli­tikai felfogás dolgában igazán egy világ vá­laszt el bennünket egymástól — és hogy egy nüansszal sem festette sötétebbnek a helyzetet, mint amilyen az valójában. (Kuna P. András: Dehogy nem, mikor valótlant mond és bizonyí­tani nem tud!) Hiába szidjuk mi a cseheket és franciákat. Hiszen igaz, óriási igazságtalanság történt raj­tunk és minden embernek, minden férfinek, minden nőnek és minden gyermeknek örökké és örökké kell gondolnia arra, hogy Nagy-Ma­gyarország újra életre keljen, hogy Magyar­ország régi történelmi határai megint vissza­állíttassanak, s hogy a mi testvéreink, akik Kassán, Brassóban, Nagyszebenben, Pozsony­ban élnek, földrajzilag és politikailag is megint a mi testvéreink legyenek. (Egy hang a jobb­oldalon: Ez magyar beszéd!) E tekintetben nem lehet közöttünk különbség, csak az eszközök, az at tekintetében vannak különbségek, amelyen haladva valamikor ezt elérhetjük. Nem akarom kétségbevonni senkinek jóhiszeműségét. Van, aki másként gondolja ezt a célt elérhetőnek, mint én, vagy ahogy mi szociáldemokraták mindannyian ezt elérhetőnek véljük, de méltóz­tassék nekem megengedni, hogy példaképen hi­vatkozzam a német nemzetre, a német népre, ahol a locarnói szellem és a megbékülés szél­iemé mind nagyobb és nagyobb tért hódit. A német nép, a német nemzet nem hábor,us jelszavakkal és nem a a vensailess-i szerződés szidásával akarja a helyzetet megváltoztatni, (Östör József: Mi sem!) hanem komoly gazda­sági munkával igyekszik a maga erejét gya­rapítani, komoly és megfontolt politikával Igyekszik Európa népeit meggyőzni arról, hogy rajta nagy sérelem esett, az időre bizzsa a. sére­lem orvosláséit és a népszövetségi eszmének ideális kialakulását akarja bevárni. Hiszen a Népszövetség mai formájában tényleg nem más, mint a győztes hatalmak tribünje, de mindenesetre eg-y magot, egy kiinduló pontot jelent, amely nagyon szépen felfejlődhetik odáig, hogy eza Népszövetség tényleg a győző és legyőzött népek szövetségévé fog válni. így a németek is és mi is remélhetjük, hogy ha ta­lán nem is következik be egyelőre az igazság­talanság 100%-os teljes kiegyenlitése, de leg­alábbis egy lépés történik előre. És ha a most élő generáció nem is, de talán az utánunk jövő generáció megfogja érni azt a nagy és győzel­mes napot, amikor vérontás nélkül, tisztán egy ujabb és boldogabb kor más mentalitása alap­ján, Kiassat, Brassó, Nagyszeben, Pozsony és si többi elvesztett városok és területek megint magyarok lesznek. (Kuna P. András: Szép, csak összetartás kell hozzá! — Ugy van! a bal­oldalon.) Akik máskép tudják és gondolják ezt, azok talán utópistának tartanak engem és itt ülő elvtársaimat, akik ugy éreznek és gondol­koznak, mint én, de nagyon erősen figyelmébe ajánlom t. képviselőtársaimnak, hogy olvassák el Rathenaunak, a volt r német közélelmezési ministernek egy brosúráját, amelyet ő 1916-ban irt s amelyben már akkor, amikor a német és az osztrák-magyar hadsereg^ is győzelmesen tűzte ki a maga harci lobogóját szerte-szét a harctereken, amikor a mi hadseregeink mélyen benn voltak ellenséges területen, akkor intette és óvta a német népet attól, hogy túláradozóan örüljön a győzelmeknek, hogy elkapassa magát, hogy gőgös legyen és azt mondotta: kényszerű­ség vitt bennünket a háborúba, de nem szabad a győzelmeknek örülnünk és nem szabad senki letiprásán örülnünk, hanem azon kell lennünk, hogy ez a háború győzelem esetén is minél hamarább békéhez vezessen. A békét hirdette a háborúban is és sokan akadtak akkor a német nemzetben, — a félrevezetettek — akik őt haza­árulónak tartottak és hogy ezt terjesztették róla, ennek köszönhette azt is, hogy a háború befejezése után meggyilkolták, pedig ha a német nép már akkor hallgatott volna reá és akkor tért volna rá arra a mentalitásra, amely­ben ma van túlnyomó nagyrészében, akkor talán a béke is máskép nézett volna ki. 55*

Next

/
Thumbnails
Contents