Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

370 A nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. a világháború még nem fejeződött te azzal az ál-békével, amely belső destrukció utján megakarta hamisítani a fegyveres és erkölcsi erőviszonyokat. A világtörténelemben nem lehet tartósan hamisítani, és mert nem engedték, hogy igazságos és komoly béke jöjjön létre, ennek következtében a világháború változatlanul, azt kell mondanom, még hevesebben folyik, mint folyt akkor, amikor a frontokon az ágyuk dörögtek. Mert nemcsak olyan formája van a világháborúnak, amely az ágyuk torkából szólal meg és gránátokkal dolgozik, hanem van annak egy látszatra talán kevésbbó veszélyes, de vérengzőbb formája is és ez az, amikor a gazdasági és egyéb eszközökkel egyes nemzetek más nemzeteket valósággal kipusztítanak. Ami ezt a nagy pacifizmust illeti, méltóztassék megengedni, Mussolini beszédéből, melyet legutóbb a szenátusban tartott, az előttem lévő eredeti és hiteles szöveg alapján néhány mondatot idézzek. Azt mondotta a fascizmus diadalmas vezére (olvassa): »Az olasz politikát imperializmussal vádolták. Már megmagyaráztam egy beszélgetésben, amelyet ezer amerikai újság, az United States Press közölt és elterjesztett, mit gondolok én az imperializmusról. Értsük meg egymást. Én azt hiszem — és ebben engem oly tanulmányok és könyvek támogatnak, amelyek a kultúrának közös kincsei, — hogy minden élő lénynek, amely élni akar, imperialisztikus tendenciái vannak, tehát a népeknek, amelyek élni akarnak, ki kell fejleszteniük magukban bizonyos hatalmi akaratot, mert másképen csak tengődnek és vergődnek, s prédáivá válnak egy erősebb nemzetnek, amely ezt a hatalmi akaratot jobban kifejlesztette önmagában.« Azt mondotta továbbá az a Mussolini, akiről ellenfelei is kezdik elismerni, hogy talán az utóbbi évtizedekben az egyetlen férfiú, aki megérdemli, hogy valósággal világtörténelmi férfiúnak neveztessék {olvassa): »Haliunk szép szavakat nemzetközi szolidaritásról, a népek testvériségéről, a nemzetek barátságos viszonyáról. Ez szépirodalom, azonban a valóság mélységesen más. A tények azt mutatják, hogy egyetlen nép sem csinál testvéri, nemzetközi politikát. Minden nép óriási gátakat emel, amelyek azonban ma természetesen elsősorban gazdaságiak és politikaiak. Még azok a népek is, amelyeknek liberalisztikus hagyományai vannak, ezeket a hagyományokat nagysietve elássák és nem gondolnak többé velük. A mi imperializmusunk nem támadó, nem robbanó imperializmus, amely háborút készítene elő, azonban a békének az akarása nem jelentheti azt, hogy lefegy vereztessük magunkat. Értsük meg egymást a lefegyverzés kérdésében. A lefegyverzésnek teljesnek kell lennie, ha nem akar gonosz komédia lenni- Teljesnek mondom, tehát tengeren és szárazföldön s levegőben egyaránt. Nem lehet olyan lefegyverzésre gondolni, amely csak a szárazföldre vonatkozik, de amely fenntartja a tengeri fegyverkezést ; vagy egy oly szárazföldi és tengeri lefegyverzésre, amely megengedi a légi fegyverkezést.« Azt mondja továbbá (olvassa): »Nem, addig a napig, amíg az államok gyorsan és tökéletesen mind le nem szerelték önmagukat, Olaszország nem szerelheti le önmagát, ha nem akarja kitenni magát az öngyilkosságnak, függetlensége és szabadsága elvesztésének. A béke politikája, mondom önöknek szenátor urak — igy fejezi be szavait — ez : méltóságteljes, határozott béke, azonban érdekcinknek megvédésével mindenki ellen és mindenütt. Igenis kell, hogy ez a mi fiatal uj Olaszországunk is valami kis helyet teremtsen magának a világban. Azt hiszem, elég intelligensek leszünk ahhoz, hogy kellő időben ezt meg is cselekedjük, mert a béke megvédésének, a béke oltalmazásának valóban ez a módja; az igazságos és tartós békének, amelyről a wilsoni idők pacifista evangéliumai nekünk annyit beszélnek.« T. Nemzetgyűlés! íme, az olasz történelemnek és vele egyúttal Európa ujabbkori történetének egyik legnagyobb férfia mondja ki ezt a különben egyszerű igazságot, melyet — a.zt hiszem — mi is mindannyian magunkévá tehetünk. Mi ugyan le vagyunk fegyverezve, de hogy még lefegyverzett állapotunkban is a defetizmus itt — azt lehet mondani — a vereségpr.rílság evangéliumát hirdesse, hogy szinte még a jövendő generációkba is belevigyük azt a szerencsétlen pacifista ideológiát, amely miatt ez az ország már egyszer elpusztult, azt hiszem, ez lehetetlenség, képtelenség. Aki ezt cselekszi, az akarva-akaratlanul a magyar jövendőt teszi tönkre. Ne méltóztassék senkinek bennünket háborús uszítással, vérengző felfogással vádolni. Nem mi tehetünk róla, hogy az élet törvényei elsősorban hatalmi törvények, hogy az élet és történelem törvényei kegyetlenek; nem mi tehetünk róla, hogy a kultúrfölény, ha nem védi egyúttal hatalmi erő is, akkor csak arra jó, hogy mikor az uj Itália magának helyet akar teremteni a világban, akkor a régi, az ezeresztendős Magyarország 14 vármegyén kénytelen vergődni, siránkozni és sorvadni. (Pikler Emil : Musollini erősen hozzájárult ahhoz, hogy igy legyen !) A múltról nem beszélek és ezt a kérdést nem kívánom hosszasan feszegetni, bár hiszen meg volna a módja a válaszadásnak, én azonban a beszédemet rövidesen befejezni kívánom. Tegnap felszólalt a nemzetgyűlésben Rakovszky István t. kévpiselőtársam. Beszédéből két monumentum ragadott meg. Az egyik az, amelyben a korrupciót tette szóvá. Nem tartom szerencsésnek, ha egy nemzetgyűlési képviselő a korrupcióról ugy beszél, hogy kivülről ugy lehet értelmezni, mintha ez az ország a korrupció országa lenne (U gy van ! jobbfelől.) ; mintha itt más, mint korrupt ember nem is lenne ebben az országban, mert PZ nem áll, mert ez nem igy van és mert ha valaki ezt igy hangoztatja, akarva-akaratlanul, azoknak, a mi külső és belső ellenségeinknek tolja a szekerét (Igaz! Ugy van! a jobboldalon-és a középen.), akiknek különben semmi joguk korrupcióról beszélni. Ha valaki, ugy csekélységem megmutatta már néhányszor itt e teremben, hogy a korrupciónak minden fajtája ellen harcolok. Én csak sajnálattal látom, hogy ez a harc nem mindig járt és jár kellő eredménnyel, de ez nem jelentheti azt, hogy az országnak azok a becsületes elemei is, akik még egy Trianon, még a müveit Nyugat, a művelt külföld förtelmes gonosz példái után sem hajlandók erkölcseikben önmagukat megmételyezni, ártatlanul ugy állíttassanak a világ ítélőszéke elé, mintha ők maguk is erkölcstelenek, korruptak lennének. De ugyanakkor a nemzet jövője érdekében kérve kérem a t. kormányt, hogy a maga részéről ne csak kijelentéseket tegyen a korrupció ellen, hanem kövessen is el mindent tüzzel-vassal, ha kell, mert ismétleni : egy nemzettől a sors forgandósága elrabolhat területeket, egy nemzetet a világháborús idők fordulatai és változatai letiporhatnak, de amig az a nemzet erkölcseiben teljesen ép, addig mindig megvan az a biztos reménye, hogy elvesztett területeit, elvesztett nagyságát, elvesztett integritását visszaszerezheti. (Ugy van! a jobboldalon). De ha egyszer a korrupció — és mennél magasabb helyen fészkel meg, annál inkább — büntetlen marad, a korrupció tovább terjedhet — és ne felejtsük el, hogy van egy ilyen társadalmi törvényszerűség, mert hiszen az alacsonyabb