Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.
Ülésnapok - 1922-546
2 A nemzetgyűlés 546. ülése 1926, kapcsolatban pár szóval visszatérjek arra, amit Petrovácz Gyula képviselő ur mondott. Ö a felvilágosításaim dacára nyilatkozatában olyan értelmű kijelentést tett, mintha nem volna meggyőződve annak az ellenkezőjéről. Legyen szabad itt felolvasnom a Fővárosi Közlönynek azt a számát, — ez ugyan még csak kefelenyomatban van meg, — amelyből kitűnik, hogy nekünk ilyen inditványunk volt. Beszédem folyamán azt mondottam (olvassa): »A legnagyobb vitát az okozta itt, hogy az ügyosztály olyan javaslatot terjesztett elő, miszerint egyes koesitipusok, amennyiben nem volnának kölcsön kaphatók, véglegesen megvásároltassanak. E körül forog a vita nagiyrésze. Én magam is azt mondom, hogy ma az egész világon olyan gazdasági válság van és olyan nagy verseny van ebben a szakmában is, hogy annak a véleménynek kell kifejezést adnom, hogy minden cég és minden gyár nagyon szivesen hajlandó valamelyik kicsitipust kölcsön adni, különösen, ha arra kilátása van. hogy az megfelel.« A következőkben azt mondom (olvassa): »Tehát én olyan indítványt terjesztek elő, hogy a közgyűlés hatalmazza fel a tanácsot arra, hogy ilyen k ^csikat beszerezzen, de semmiesetre sem vétel litján, hanem csak kölcsön útján.« Ami a magyar iparra vonatkozólag tett megjegyzést illeti, ezekre nézve azt mondottam (olvassa): »Ha itt akadtak felszólalók, akik bennünket akartak arra kapacitálni, hogy mi járuljunk hozizá, vagy bennünket külön invitáltak arra, hogy a magyar ipart védjük meg, azt hiszem» azok nálunk teljesen felesleges munkát végeztek.« Szó szerint ezeket mondtam. (Tovább olvassa): »E tekintetben senkiben nem lehet kétség, aki egy pillanatra ismeri a mi működésünket és figyelemmel kiséri azokat a törekvéseket, amelyeket nemcsak itt, hanem a nemzetgyűlésen is állandóan hangoztatunk és állandóan szemrehányást teszünk épen mi a kormánynak, hogy külföldről szerez be gépkocsikat, külföldről szerez be szerszámgépeket, szemrehányásokat teszünk, hogy a Faluszövetségnek traktorokat enged behozni, szemrehányásokat teszünk azinátnyban, hogy a postajármű-javitóműhely részére külföldről szereznek be többmilliárd korona értékű szerszámjavitógépet, mikor azokat Magyarországon ép olyan jól el lehet készíteni és X kérdésben magam is szóvátettem, tehát teljesen felesleges volt e tekintetben bennünket kapacitálni.« Végül pedig indítványt terjesztettem elő, amely nem megvételre, hanem kölcsönre vonatkozik. Ehhez a tanács hozzájárult; hozzájárultak a kinevezett bizottsági tagok és a Ripka-párt bizottsági tagjai is és végül ezt az indítványt 50 szavazattal 20 ellenében elfogadták. Megdől tehát teljesen az az állitás, amelyet itt tisztán hangulatkeltésből dobtak ki. (Uyy van! a szélsőbaloldalon.) Az a párt, amelynek működéséhez nem a legdiesőségteljesebb uralkodás emléke fűződik, ne próbáljon egy másik pártot, amely elsősorban a fővárosi közönség érdekeit védi meg, olyan színben feltüntetni, mintha az a magyar iparnak vagy a magyar munkásoknak védelmét egy pillanatra is r elmulasztotta volna. Ez különben is nem más, mint hangulatkeltés, amelyre én nem is tartom szükségesnek bővebben válaszolni, annyira köztudomású dolgok ezek azok előtt, akik ott voltak. A kereskedelemügyi tárcával kapcsolatosan is aktuális e kérdés felvetése, mert véleményem szerint nemcsak a fővárosnak kellene épen ezzel az autóbusz-közlekedéssel foglalkozni, amelynek tárgyalását itt mi szükségeséi május hó 7-én, pénielcen. nek tartjuk, hanem, miután az autóbusz a modern kor közlekedési eszköze, a kereskedelemügyi kormánynak is foglalkoznia kellene azzal a kérdéssel, hogy nem volna-e célirányos atuobusz-járatokat szervezni olyan vonalakon, olyan útirányokban, ahol a vasútépítés épen talán a természeti viszonyoknál fogva nagyon költséges; (U.gy van! a szélsőbaloldalon.) ezek az autóbusz-járatok azután az illető vasúti fővonal vonataihoz csatlakozva, lehetővé tennék, hogy a távolabbi vidékek lakói is, a fővonalakhoz érve, könnyebben érhessék el a fővárost. Ezzel természetesen közelebb hoznánk a falut a városokhoz, közelebb hoznánk a várost a fővároshoz és mindez lehetővé tenné, hogy az emberek rövidebb idő alatt intézhessék el ügyeiket és az áruk kicserélése is sokkal olcsóbban és sokkal kedvezőbb feltételek mellett történnék. Ennek természetesen egyik fő előfeltétele az, hogy először olyan utaknak kellene lenniök, amelyeken az autóbuszok közlekedni is tudnak. Aki ismeri a magyarországi országutakat, az ma minden további vizsgálgatás nélkül is megmondhatja, hogy a mai országutak legtöbbjén az autóbuszok közlekedni nem tudnának, mert hiszen nem egy olyan vidék van, ahol az őszi időtől kezdve, vagy a tavaszi időben nemcsak hogy autóbusszal nem lehet közlekedni, hanem kocsival sem lehet közlekedni és fenn Borsodban meg Nógrádban nem egy olyan vidék van, ahol az emberek ezekben az időkben csak lóháton tudnak egyik faluból a másikba menni, mert nincs olyan kocsi vagy egyéb jármű, amely az utakon keresztül tudna haladni. Az embernek fájdalommal kell látnia azt, ha a külföldön jár, hogy milyenek az utak, hogy már Ausztriában is milyenek az országutak, mennyivel jobbak, nem is szólva a belga, vagy a francia vagy a német utakról, amelyek olyan simák, mint nálunk körülbelül az Andrássy-ut. És aki a harctéren járt, akinek alkalma volt horvátországi utakat látni, akinek alkalma volt a Szávához vezető országutakon járni, az láthatta azt, hogy Magyarország legszebb országútjait talán épen ott lehetett találni, amelyek Klenákhoz, Sábáéhoz vagy nem tudom én melyik útirányhoz vezettek. Tisztán militarista szempontból építették ki ezeket az utakat olyan szélességben, hogy azon négy kocsi is tudott közlekedni, két colone felfelé és két colone lefelé és emellett volt — az ottani szokásnak megfelelően, miután ott a lovakat nem patkolják és azok köves utón járni nem tudnak — még egy olyan ut is, amely nem volt kőkockákkal, illetőleg makadámmal borítva. Továbbá minden utkeresztezésnél útjelzőket találtunk, amelyek azt jelölték, hogy melyik község hány kilométerre van, melyik irányban kell haladni. Mikor azonban a Dráván már átjöttünk, ezek az utak eltűntek. Ez a helytelen politika volt az az osztrák-magyar monarchiában, amely a felvidéken épített iskolákat és megtörtént az, hogy a felvidéken az Ung-völgyében gyönyörű szép iskolákat találtunk ugyanakkor, amikor a szép, színmagyar Alföldön a tanyák gyermekei irniolvasni nem tanultak. Ugyanezt láttuk^ az ország határain, a velünk szemben talán már akkor ellenségesen viselkedő lakosságnál, nagyszerű és jó utakat találtunk, viszont bent az ország szivében, az ország központjában az országutak járhatatlanok voltak és bizonyos időközökben egyik falut a másikból majdnem egyáltalában nem lehetett megközeliteni. Az Alföldön ma is hány olyan ut van, amelyeken