Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-555

A nemzetgyűlés 555. ülése 1926. évi május hó 19-én, szerdán. 415 Ilyen körülmények között azt kell mondanom, hogy itt alapos reform kell, hiszen az a törvényjavaslat, melyet a népjóléti minister ur — azt hiszem — két évvel ezelőtt benyújtott, már idejét multa. Most, amikor egyesitették az Országos és Kerületi Pénztárt, — ami nézetem szerint is törvénytelen — akkor ez a törvény már egészen tárgytalanná vált. Itt is alapos reform kell és ugy kell megcsinálni a dolgot, hogy ugy a Munkás Biztositóban, mint á munkanélküliség elleni biztosító intézetben paritásosán legyenek képviselve az érdekeltek és ezek vezessék a Pénztárt ugy, ahogy szükséges. A Kerületi Pénztárban, ahol néhányan voltunk az igazgatóságban, láttam, hogy azok a nagy ellentétek, amelyek akkoriban a háború előtt és a háború alatt is a munkaadók és a munkások között voltak, a zöld asztalnál, amikor arról volt szó, hogy a betegek érdekében valamit tenni kell, megszűnt, ott nem volt véleményeltérés. Az igazgatóság politikával nem foglalkozott, (Halász Móric: No! No!) hanem igazán csak egészségügyi dolgokkal. Régebben a pénztárnak 8—10 üdülőhelye volt, ma pedig alig van egynéhány. A betegeket csak ritkán küldik valahova. Régen elküldték Karlsbadba, Abbáziába, a legdrágább helyekre. Ma a Pénztár nem teszi, nem teheti; mégis csak jobb volt az akkori autonómia, mint a mostani állapot, amelyet pedig Szabó József igen t. képviselő ur dicsér. Ezekben mondottam el azt, amiket elmondani akartam. A költségvetést, miután bizalmam a kormány iránt nincs, nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik 1 Láng János jegyző: Mátéffy Viktor! Météffy Viktor: T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) A népjóléti tárca általános vitájánál ugy hallottam és az a szomorú meggyőződés érlelődött meg lelkemben, amely eddig is élt benne, hogy ebben a csonka Magyarországban nagyon sok baj van és a baj legfőbb forrása az, hogy beteg a magyar társadalom. Ezt a meggyőződést nemcsak a vitából meritem, de abból a részvétlenségből is, amely a szociális ministerium tárcájával szemben itt megnyilvánul és meritem abból, ami kint történik nemcsak az utolsó időkben, de már évek óta. Beteg a magyar társadalom és ugy néz ki, mintha szétfosziani, szétesni, tönkremenni akarna és ezért igen helyesen jegyezte meg az előadó ur, hogy a népjóléti ministeriumot »emberi ministerium«-nak lehetne elkeresztelni, hogy valamikép ezt a beteg magyar társadalmat meggyógyítsa és talpraállitsa. Mély tiszelettel nézem a kultuszminister ur nagyszabású kulturprogrammját, nagy elismeréssel hajlok meg minden ténykedése előtt, amelyet a magyar kultúra érdekében tenni akar és tenni fog, de azt hiszem, hogy a magyar kulturfölényt, amelyre oly sokszor hivatkozunk, amelyről oly sokat beszélünk, nemcsak a kultúrpolitikai tények fogják nekünk meghozni, hanem nekünk általános szociálpolitikát is keli csinálnunk ós ennek a politikának tervszerűnek és céltudatosnak kell lennie. Szerintem egy nemzet kulturfölényét nemcsak annak tudása és tudománya jelzi. Azt gondolom, hogy egy országot csak akkor lehet kulturországnak nevezni, ha abban minél kevesebb a szegénység, mert amely országban koldusok, testben-lélekben rongyos emberek járnak, az az ország messze van a kulturföNAPLÓ. XLIII. lénytől és a kultúra fogalmától. (Ugy van! Ugy van!) Az is régi igazság, hogy »paupertas maxima meretrix«, hogy a szegénység minden bűnnek a forrása. Ha ebben az országban a bűnöktől szabadulni akarunk, — az erkölcsi bűnöktől is — akkor mindent el kell követnünk, hogy a szegénységet ebben az országban ne megszüntessük, mert ez lehetetlenség, hanem lehetőleg olyan határok közé szoritsuk, amely határok között az ember tisztességesen és emberileg megélhet- Ennek szociális elgondolását nem tudom másként beállitani, mint állandó törekvését az emberiségnek, a társadalomnak, amellyel azon fáradozik, hogy az országban minél több embernek minél tisztességesebb, jobb, boldogabb és megelégedettebb megélhetést lehessen biztosítani. Én nem ismerek más szocializmust, mint állandó törekvését az emberiségnek, mellyel iparkodik kiegyenlíteni azt, ami az embereket egymástól tudásban, lélekben, anyagiakban, vagyonban elválasztja. Épen ezért a népjóléti minister ur nagyon helyesen jegyezte meg, hogy mindazt, ami az o ügykörébe tartozik, szeretné az egész magyar társadalom lelkébe beállitani, vagyis inkább ebbe a munkába szeretné az egész magyar társadalmat beállitani, mert a szociális bajokat az állam nem tudja és nem fogja egymaga sohasem megoldani. A szociális bajokat ennek a nemzetnek összefogva kell megoldania. Arra kell törekednünk, hogy minél több szociális érzéket neveljünk önmagunkban. Azt gondolnám, hogy ezekben a nehéz időkben a magyar embernek az öt érzéke mellé egy hatodikra is szüksége van, a szociális érzékre, amellyel megismerje embertársait, azoknak minden lelki és testi nyomorát és iparkodjék lelke egész szeretetével, minden szellemi és anyagi tehetségével azon lenni, hogy segítsen azon, akin segíteni kell és segíteni lehet. Épen ezért én az örökkévalóság gondolata elé az embert szeretném beállitani minden magyar lelkébe és szivébe, mert mindaddig, amig az embert az örökkévalóság gondolatának jegyébe be nem állitjuk, addig egymást nem fogjuk testvérnek tekinteni, addig nem fogjuk egymásban az Isten képét és hasonlatosságát látni és nem lesz soha bennünk elegendő erkölcsi erő, hogy mi ezt a testvért, ezt a népet, a mi lelkünk mását, szeressük, istápoljuk, segítsük, annak sorsát előbbre vigyük. (Igaz! Ugy van! jobbfelől.) A gazdasági liberalizmus, a szabad verseny, azt hiszem, olyan fogalmak, -amelyek rég*esrógen idejüket multák. Az élet rácáfolt ezekre az elvekre éis eszmékre, mert bármenynyire is hirdetjük és tanítjuk a liberális felfogás szerint, hogy mindenki a vagyona jövedelméből, vagy a munkájából éljen meg, az élet mégis azt mutatja, hogy sem az egyik, sem a másik nem állja meg a helyét, mert az emberek a vagyonukból nem birnak valamennyien megélni, a munkások pedig munkájukból, birnak a legkevésbé megélni. (Lendvai István: Némely dologtalanok nagyon jól megtudnak élni!) A dologtalanokról később kívánok beszélni. Épen azért, mert a valóságos élet azt mutatja, hogy á munkás az Ő két keze munkájának keresetéből megélni nem képes ... (Szeder Ferenc: Pedig méltó az ő herére!) Ugy vam, ezt én is tanítom és adom, ami engem illet, azonban a munkásnak keresetéből nemcsak megélnie kellene, hanem gondolnia kellene arra az időre, amikor már nem bár dolgozni, aggkorára és gondoskodnia kellene családjáról, annak jövendőjéről. Ezt nem birja meg5S