Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-546

34 À nemzetgyűlés 546. illése 1926, kozás következtében ma bizony az életkoruknak megfelelő fejlettségén jóval alul maradnak. A háborús táplálkozás, valamint az egészségügyi és egyéb életviszonyok következtében ezeknek a gyermekeknek fejlettsége mélyen a normálisan alul maradt. Ma a 12—20 esztendő közötti gyermekek a legsúlyosabb egészségi állapotban vannak. Nem is volna megengedhető az, hogy az amúgy is alacsonyra szabott korhatárt kapzsiságból kijátsszák, nem is volna megengedhető, hogy az amúgy is alacsonyra szabott korhatáron alul a gyermekek ott dolgozzanak szégyenletesen alacsony munkabérért azokban az üzemekben, ahol az iparfelügyelőknek észre kellene venniök ezeknek a gyermekeknek tömeges alkalmaztatását. Már a háború előtt is ráfért volna a kis magyar gyerekekre egy magasabb korhatár megállapítása. Hiszen az Országos Munkásbiztositó Pénztár statisztikai adatai szerint megállapitható, hogy az 1913—1915. években elhalt 4781 biztosított férfi közül 12—15 éves volt 61, 16—18 éves volt 331, 19 és 20 év közötti volt 202, szóval igen tekintélyes szám esik azoknak halálozására, akik még a 20-ik esztendőt sem érték el. A tüdővész ezekben az esztendőkben még súlyosabb áldozatokat követelt. 2280 férfi közül, aki tüdővészben elhalt, 12—15 éves volt 20, 16— 18 éves volt 163, mig 19—20 éves volt 149. De a fővárosi statisztikai hivatal kimutatása szerint a fővárosban is 1919 szeptemberében 1661 haláleset közül 589 volt a húsz éven aluli, 39 a 10—15 év, 82 pedig a 16—20 év közötti. 1919 október havában az 1796 haláleset közül 592 volt 20 éven aluli. Ilyen számadatok mellett, amelyek a háború első esztendejére és a háborút követő legelső esztendőre vonatkoznak, azt mondhatjuk, hogy ezekben az esztendőkben még rettenetesebb az állapot. Súlyosbítja ezt helyzetet a mi rettenetes lakásproblémánk, a táplálkozás gyengesége, a tüdővésznek mindig jobban való elhatalmasodása s az a rettenetes munkanélküliség, amely ma már minden munkáscsaládból a gyermeket állítja munkába. Ilyen körülmények között, amikor azt látjuk, hogy az egészen apró, a korhatáron aluli gyermekeket állítják, nehéz, napi 10—12 órai munkába, akkor még egy súlyos kérdés merül fel, még egy súlyos probléma vár megoldásra, az, hogy mi lesz a tanoncokkal, mi lesz az ifjú munkásokkal? Ennél a kérdésnél elsősorban felmerül az, vájjon miért nincs nálunk egy kötelező pályaválasztási tanácsadó szerv, miért nem írja elő az ipar tör vény kötelezően ennek a pályaválasztási tanácsadó szervnek a felállítását. Hiszen ma már ezen a téren annyi tapasztalatra, annyi gyakorlatra hivatkozhatunk, hogy egy ilyen szerv felállítása nem jelentene sötétbe ugrást, nem jelentene próbálkozást, nem jelentene ideiglenes berendezéseket, hanem a külföldön számtalan helyen kipróbált és bevált eszközökkel nálunk is meg kellene csinálni, nálunk is életbe kellene léptetni ezt annál is inkább, mert ma a legtöbb szülő nem is tudja, hogy hová forduljon akkor, amikor gyermeke elhelyezéséről van szó. Csoportokban jönnek fel a szülők gyermekeikkel hozzánk a szakszervezeti tanácshoz tanácsért és útbaigazításért, a másik oldalon pedig szemben áll velük a különféle szakmák felhívása, amelyek óva intik a szülőket attól, hogy ezt, vagy azt a bizonyos szakmát taníttassák gyermekeikkel ugy, hogy itt olyan rendszertelenség, olyan káosz van, amelyet végeredményben majd a felnőtt munkásság fog évi május hó 7-én, pétiteken. megsinyleni és, ha a felnőtt munkásság ezt megsínyli, ez végeredményben az összességnek, az egész országnak kárára fog válni. Az ipari és a kereskedelmi szakoktatás kérdésénél nem volna szabad elfeledkezni most már a tanonckérdés reformjáról, nem volna szabad megfeledkezni arról, hogy egy komoly megbeszélést, egy komoly tanácskozást hívjanak össze érdekeltek, a munkáltató és a munkavállaló érdekeltségek bevonásával, hogy ez az ötletszerűség és rendszertelenség, amely ma ezen a téren uralkodik, végre-valahára megszűnjék. Ma a munkás-gyermekek pályaválasztásánál nem a képesség, nem a testi alkalmasság az irányadó, hanem az, hogy melyik gyár, műhely vagy vállalat van közelebb lakóhelyéhez, melyik megközelítése jár kevesebb költséggel, melyik ad nagyobb munkabért arra a munkaidőre, a tanulási időre. Az az orvosi vizsgálat, melynek ma a tanoncot alávetik, tulajdonképen nem egyéb a nesze semmi, fogdd meg jól-nál; az orvos ránéz, megállapítja, hogy elég magas, megállapítja, hogy sem nem sánta, sem nem vak és kijelenti a gyermek alkalmatosságát az illető pályára anélkül, hogy alaposan megnézte volna azt a gyermeket, hogy arra a pályára tényleg alkalmas-e. így kerülnek azután félig iskolázatlanul, félig fejletlenül az ipari pályákra ezek a gyermekek, akik legtöbbször nem egyebek, mint a legvadabb kizsákmányolás alanyai. A segéd nélkül dolgozó mestereknél a tanonctenyésztésnek ezerféle példáját lehetne itt összehozni és orvoslást kernig ebben a kérdésben. Rá lehetne és rá kellene térni a tanonckérdésnek, az ifjúmunkások kérdésének megtárgyalásánál az ifju-munkás egészségi védelmére, munkaidejére, amely teljesen és tökéletesen szabályzatlan: reggel négytől este 10-ig, vagy reggel 6-tól este 11-ig. Az ifju-munkás munkaidejét semmiféle törvény vagy rendelet nem szabályozza. Rá lehetne térni a munkahelyiség kérdésére, ahol ezek a kis páriák a legborzasztóbb piszokban, bűzben és sötétségben töltik el napjaikat, továbbá a lakásnak, az ellátásnak, a testi fenyítéknek kérdésére, mert ma ezzel a kérdéssel kapcsolatban igenis, még a testi fény it ékről is lehetne beszélni. Elég, ha egy valóban kompetens fórumnak, a budapesti ipari munkásközvetitőnek egyik jelentésére hivatkozom, amelyben szó szerint ez áll (olvassa): »A szerződéseket a munkáltatók hónapok hosszára elhanyagolják, inasaikat a tanonciskolától elvonják vagy oda be sem Íratják és a kerületi betegpénztár kötelékébe sem jelentik be. E mellett éjnek idején és a törvényes munkaszüneti napokon is dolgoztatják vagy házi cselédül használják őket, brutálisan bánnak velük, az elvállalt ellátási és ruházási kötelezettségeket csak a legnyomoruságosabban teljesitik. Hogy az inas-fiuknak ilyen módon való kihasználását a tanoncviszony egész tartamára biztosithassák, rendszerint olyan szerződést iratnak alá a tapasztalatlan szülőkkel, amely fizetésre, büntetésre kötelezi azokat, ha fiaikat elvennék tőlük időelőtt.« (Szabó Imre: Apró rabszolgák!) Ezt egy hivatalos fórum jelentéséből vettem, tehát minden túlzástól mentes. És valóban, ha az utcákon járva, meglátjuk azokat a kis inasgyermekeket, akik a testi erejüket messze túlhaladó teherrel megrakott kocsik elé vannak fogva, mint kis állatok, nyögnek a súlyos teher alatt (Szabó Imre: Ulászló szekerének lovai!) és a legtöbbször csak egy emberséges rendőr vagy egy felháborodott járókelő