Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

 nemzetgyűlés 554. ülése 192t én mint ellenzéki képviselő, azt is megmondhatom, amit egy kormányparti képviselő talán nem mondhatna meg, hogy azért is van ez, mert mi nemcsak magának e tárcának tulajdonítunk jelentőséget, hanem — és ezt kijelentem innen, az ellenzéki padokról is — jelentőséget tulajdonítunk annak a férfiúnak is, aki ma ott ül a népjóléti ministeri székben. (Éljenzés.) Ha valamikor meg fogják állapítani az ellenforradalom mérlegét, ha meg fogják vonni az ellenforradalom mérlegében a »tartozik« és a »követel« rovatokat, akkor a rettenetes »tartozik« rovat mellett, amelybe sok minden belekerült az utóbbi hat esztendő történetéből, a »követel« rovatban feltétlenül lesz egy u. n. békebeli — bocsánatot^ kérek, hogy ezt a kifejezést használom — nagyértékü egyéniség, akit az ellenforradalom hozott a magyar politikába. Ez a népjóléti minister személye. És én ezzel is indokolom azt, hogy ebben a nagy részvétlenségben mégis itt vannak ellenzéki képviselők is, akik a részvétlenség ellenére is résztvesznek a népjóléti tárca vitájában. (Helyeslés jobb felől.) Miután én ezeket itt teljesen objektíve elmondottam, nemcsak ellenzéki meggyőződésemnek megfelelően, hanem azért is, mert igenis az a véleményem, hogy ha valaki hibákat lát valamely tárca vitájánál, tekintet nélkül arra, hogy bizalommal vagy bizalmatlansággal viseltetik-e a minister személye iránt, igenis annak az országgal és a ministerrel szemben kötelessége idehozni azokat a bajokat és elmondani mindazt, amit ő arra a tárcára vonatkozólag elmondani akar, méltóztassanak megengedni, hogy lehetőleg sürgönystilusban elmondjam mindazt, amit a népjóléti tárca vitájánál elmondani szükségesnek tartok. Az a rövid beszéd, amelynek minden szava pregnáns volt, amelyet a népjóléti minister ur ma a népjóléti tárca költségvetésének vitájában elmondott, különösen annak bevezető és befejező része, ugy érzem, a minister urnák nemcsak munkájából fakad, hanem a lelkéből is. Ugy érzem, hogy a minister ur is lattá azt, hogy ennek a tárcának vitája nem egyéb, mint egy bizalmas négyszemközti eszmecsere, és épen azért, mert a nyilvánosság kizárása mellett folyik, kiöntötte a lelkét. A minister ur beszédében két pont volt az, amely mindenkit kell, hogy megragadjon. Elsősorban az az, amit ő az úgynevezett financiális nehézségekről mondott, azokról a financiális nehézségekről, amelyekkel a minister urnák azóta, mióta tárcáját vezeti, küzdeni kellett, másodszor pedig az, amit a minister ur — szerettem volna, ha százezer és százezer ember hallgatta volna ezt meg az országban — a nemzeti egység munkásairól, a

r magyar nemzeti egység érdekében való munkáról mondott beszéde befejezésében. Engedje meg a minister ur, hogy én azt a hézagot, vagyis azt a tartalombeli távolságot, amely beszéde eleje és vége között van, összefoglaljam. Financialiter, t. minister ur, rosszul áll nemcsak a népjóléti tárca, hanem az ország is, pedig állhatna az ország is, a népjóléti tárca is jobban, ha azt a sok, haszontalan célra kiadott pénzt hasznosabb célokra forditották volna. Meg vagyok róla győződve, hogy ha megkérdeznék a minister urat és ha a minister ur megvizsgálja a maga lelkét, akkor a minister ur, aki ennek a kormánynak tagja és ennek a kormányzatnak egyik oszlopa, kell, hogy a maga lelki mélyén megállapitsa, hogy sajnos, itt nagyon sok haszontalan célra, Futurákra, Hombárokra és nem tudom még milyen célokra van pénz. Méltóztassék elképzelni minister ur, ha ezek a pénzek nem ilyen haszontalan célokra fordittattak volna, nem valósággal a Duna vizébe öntettek volna bele, ha'. évi május hó 18-án, kedden. 375 nem a népjóléti tárca rendelkezésére bocsáttattak volna, akkor bizony azok a problémák, amelyek ma sujtóan emelkednek ki a népjóléti tárca vitájából, talán egyáltalában fel sem merülnének. Ha a minister ur a nemzeti egység érdekében való munkáról beszél, t. minister ur, méltóztassék elhinni, hogy ez nagyon szép mondat, nagyon szép gesztus és gyönyörű gondolat a néplóléti tárca vitájában, de ez nemcsak a népjóléti tárca vitájának gondolata, hanem ez az egész magyar nemzeti politikának gondolata, amely végre kell, hogy áthassa az egész nemzetet, kell, hogy belemenjen kicsinynek és nagynak agyába, szivébe, hogy itt nemzeti elkülönülések, egymás ellen való hadakozások, gondolatok helyébe lépjen a nemzeti egység, a közös munka gondolata, mert méltóztassék elhinni, hogy amig keményen egymás ellen verekszünk, amig keményen egymás elleni gyűlölködésben poziciónyereségre törekszünk, addig itt hiába minden. Vagy minden polgára ennek a hazának szivesen látott katona a magyar lövészárok kiépítésében, vagy pedig itt a nemzeti egység gondolatát teljes mértékben kiépíteni teljes lehetetlenség. Én tehát igenis arra kérem a minister urat, hogy ne csak ebben a mai sivatagban elhangzott szózat legyen az, amit neki ma talán a helyzet által a szivébe öntött keserűség diktált, hanem igenis zengjen végig az egész országban az a mondat, amelyet ő ma belevetett a népjóléti tárca vitájába. Higyje el nekem az igen t. minister ur és az igen t. Nemzetgyűlés, hogy csak akkor van reménysége a magyar felépítésnek, ha a minister ur által mondottak nemcsak mintegy szónoki trópusok — nem hiszem, hogy a minister ur ezért mondotta volna ezeket, sőt az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve — kerüljenek a nemzetgyűlés naplójába, hanem mint az életbe átvitt igazságok kerüljenek bele az egész magyar életbe. Méltóztassanak megengedni, hogy legelsősorban azzal a kérdéssel foglalkozzam, amely nagyon égető kérdés, a kórházak kérdésével. Ezelőtt négy esztendővel, amikor, mint a székesfővárosi törvényhatósági bizottságnak egyik tagj a, a budapesti kórházakat átvizsgáltam, rettenetes érzés vett rajtam erőt, amikor a nőgyógyászati osztályon azt találtam, hogy a matracok tele voltak poloskával, amikor láttam a széttépett és használhatatlan lepedőket, amikor láttam a bölcsőket, amelyek a Szent István és a Szent János-kórházakban ott voltak a szülő anyák ágya mellett és a bölcsőkön végigmászott a poloska, akkor engemet elfogott ctZ ci rettenetes érzés: Ur Isten, nem érzi meg minden ember, hogy tulajdonképen a magyar fajta, a magyar élet ellen elkövetett legirtóztasabb bűn a kórházaknak ez az állapota! Én a székesfővárosi kórházakra vonatkozólag megállapithatom azt. hogy a főváros azóta, amenynyire lehetett, ezeket a bajokat próbálta orvosolni. Ma nincs poloska, van lepedő és ma az étel is jobb abban a kórházban, de nemcsak a fővárosból áll az ország. Nincs igaza azonban előttem felszólaló sokorópátkai Szabó István t. képviselőtársamnak, amikor arról panaszkodott, hogy a fővárosban ez van, vidéken meg az nincs. A kórházakat, a Szent István, a Szent János vagy a Rókus kórházat a főváros mind a maga pénzén építette, azok nem az állam pénzén épültek fel, hanem mind a fővárosi polgárok adójából épitettek fel. De igenis, csatlakoznom kell igen t. képviselőtársam felszólalásához abban, hogy sajnos, az országban nemcsak falvak vannak hórház nélkül, hanem városok és vidékek is vannak kórház nélkül. (Éhn Kálmán : Ez igaz, ugy van!) Olyan a helyzet, hogyha valakit meg kell operálni, akin segíteni lehetett volna, ha közvetlen közelben kórház találtatik, azon a szerencsétlen emberen, 52"