Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-546

Ä nemzetgyűlés 546. ülése 1926. IV. tc.-nek egyik rendelkezése alapján a Máv. vezetése most már nem ugy történik, mint régen, t. i. a Máv. vezetői nem közvetlenül felelősek a törvényhozásnak. Bár ezt a felelősséget kivonták a törvényhozás keze alól, mégis azt kell mondanom, hogy a törvényhozásnak nem közömbös az, hogy a Máv-ot hogyan vezetik és akármilyen intézkedések történtek is a szanálási törvényben, nem hagyhatjuk szó nélkül azokat a problémákat, amelyek a Máv-nál, mint a gazdasági élet legfontosabb tényezőjével kapcsolatban felmerülnek, nem tehetjük, hogy ezeket szóvá ne tegyük, különösen akkor, amikor végeredményben ezt az egész kérdést a törvény rendelkezése ellenére sem vonhatjuk ki a gazdasági élet taglalásából. A főbiztos egyik jelentéséből azt látjuk, hogy a mostani díjszabást az ő felfogása szerint emelni már nem lehet, mert ez a díjszabás olyan magas, — azt mondja a főbiztos egyik jelentése — hogy azt nem lehet emelni, mert az emelés vagy a forgalom további csökkenését vagy pedig a belföldi árak lényeges emelkedését idézné elő, A népszövetségi főbiztos azt is elismeri, hogy a Máv-alkalmazottak illetményeit sem lehet most már leszállitani, mert ezek az illetmények olyan alacsonyak, hogy lényegesen alatta állnak bármely más ország vasúti alkalmazottai illetményeinek. Ha tehát a Máv. tarifáját sem lehet emelni, a személyzet illetményeit sem lehet leszállitani, ha azonkívül a Máv-ot sem lehet megszabadítani attól az óriási nagy tábor nyugdíjastól sem, amelyet annakidején inkább a helytelen politika állított be a Máv. terheként, akkor valahogy keresni kellene egy más megoldási lehetőséget, amellyel a Máv-ot be lehetne kapcsolni a mindennapi élet forgatagába, annak üzletmenetét élénkebbé, elevenebbé lehetne tenni. Ez a kísérlet elsősorban valószínűleg azoknak a tényezőknek hatáskörébe fog tartozni, ez azoknak volna kötelessége, akik a Máv. ügyeivel elsősorban foglalkoznak. Azt is látjuk, hogy a Máv. túlmagas szállítási tarifája miatt hovatovább katasztrófával kell, hogy számoljon, mert hiszen a Máv. tarifájával szemben a modern technika fejlődése oda állította a teherautomobilt, amely tényleg bebizonyította, hogy lehet olcsóbban is szállitani, mint ahogy a Máv. felszámítja a díjtételeket, így a Máv. vergődik a tarifaleszállitás vagy az autóforgalom kérdésének megoldása között, mert azt is látjuk, hogy különösen a közgazdasági lapokban tárgyalják, hogy a Máv. az utóbbi időben a tarifaleszállitás gondolatával is foglalkozik, bár ebhen a kérdésben még nem határozott, de ugy látszik, hogy tervbe vette a teherautó bekapcsolását is és vannak tervek, amelyek szerint a Máv. itt-ott egy hatalmas autópark beállításával próbálja a versenyt kiszorítani. Én nem törődöm azzal, hogy a Máv. hogyan oldja meg ezeket a nagy problémákat, de súlyosan érint engem az a mondhatnám krájzleros szellem, amellyel találkozunk, amikor ilyen nagy problémák, úgyszólván katasztrófák elhárítására kellene eszközöket találni, akkor elsősorban a kis eszközöket ragadják meg és olyan helyről próbálják- a Máv. deficitjét vagy vélt deficitjét pótolni, ahonnan már ugy sincs mit venni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ahol legalul kereskednek, ott ugy sem birják ellensúlyozni a Máv. akaratát. Fel kell itt említenem azt a kérdést, amelyről már az előbb jeleztem, hpgy visszatérek rá, a pestkörnyéki tarifa emelésének kérdését. A múlt év őszén már interpelláltam ebben a kérési május hó 7-én, pénteken. 27 désben s a kereskedelmi minister ur november 24-én írásban válaszolt is interpellációmra. Ebből a válaszból azonban én egyáltalában nem tudok megnyugvást találni sem az általános tarifapolitikát illetőleg, de még kevésbé azt a kérdést illetőleg, melyet a munkások ügyével kapcsolatban felvetettem. Nevezetesen interpellációmat abból az alkalomból intéztem a kereskedelemügyi minister úrhoz, hogy a múlt év őszén újból felemelték a személyi tarifát. Itt elsősorban a környékbeli utazóknak tarifájáról volt szó, akik leginkább ide vannak kötve a fővároshoz, részben mint ipari munkások, részben mint tisztviselők és egyéb alkalmazottak, akiket a budapesti lakásnyomoruság jórészt már a békeidőben kiszorított a fővárosból, de akiknek száma a háború után is lényegesen szaporodott. Ebben a tarifaemelésben én annakidején azt kifogásoltam, hogy felemelték elsősorban a munkás hetijegyek árát, a tanulóbérletjegyek árát és általában a kedvezményes jegyek árát. Erre a kereskedelemügyi minister ur válaszának egyik passzusában azt mondta, hogy Romániát kivéve a többi környező államokban és Németországban is drágábbak a személy díjszabások, mint nálunk stb. A minister urnák ezzel a kijelentésével szemben legyen szabad odaállítanom azt a tényt, hogy lehetséges, hogy Románia kivételével az összes államokban drágábbak a tarifák, mint a magyar tarifa, de azt is meg kell állapitanom, hogy Románia kivételével az öszszes országokban jobban keresnek a kereső osztályok, mint Magyarországon. Ne méltóztassanak Ausztria, Németország vagy Csehország, vagy egyetlen nyugati állam munkásságának és kereső osztályának a kereseti viszonyait összehasonlítani a magyar kereseti viszonyokkal, mert tény az, hogy a magyar munkás, feltéve, hogy dolgozik, — sajnos, ma már nem igen dolgoznak a munkásemberek, nagyon kevesen jutnak ehhez a szerencséhez — de tegyük fel, hogy dolgozik és rendesen megkeresi azt a bért, amelyet ezidőszerint a gazdasági élet elfogadhatónak tart, még akkor sem keresi meg békebeli keresetének 60%-át. Ezzel szemben akármerre nézünk, a nyugati államokhan mindenütt azt látjuk, hogy a munkások legalább is az aranyparitást 'keresik me®. A tisztviselőkről nem is beszélek, mert a magyarországi tisztviselők a békebeli fizetéshez viszonyítva 60%-nál is lényegesen kevesebbet keresnek. Épen ezért á magyar kereseti viszonyokat lehetetlen vonatkoztatni a külföldiekhez. Ha pedig ez a kettő igy áll egymással szemben, egészen bizonyos, hogy ez a tarifapolitika, mely arra hivatkozik, hogy külföldön magasabbak a tarifák, mint Magyarországon, szintén nem állhatja meg a helyét. Ezzel kapcsolatosan legyen szabad megemlitenem azt, hogy 1924-hen, mikor a szanálás után kezdődött a nagy munkanélküliség s amikor nagy tömegekben kerültek a munkások az utcára, azt kértük a kereskedelemügyi ministertől, — már 1923-ban és 1924-ben újra — hogy azoknak a munkanélküli munkásoknak, akik Budapest környékén laknák, engedélyezze az ugyenevezett hetijegyet, mint munka nélkülieknek. Ehhez tudni kell, hogy a munkában levő munkások egy minimális összegért heti bérletjegyet válthatnak. Az volt a kiváínságunk, hogy az a munkanélküli munkás, akinek nincs más jövedelme, mint á szakszervezettől kapott kis munkanélküli segély, ne legyen 'kénytelen Úgyszólván egész heti munkanélküli segélyét a Máv.-nak egy heti hé'rlet.iegyéírt odaadni. A minister ur ezt a kérésün4*