Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-546

 nemzetgyűlés 546. ütése 1926 Budapesten 20—30 fiókot nyitni és ezzel a deiailkereskedőnek konkurrenciát csinálni, hanem iparkodjék a maga tevékenységét tényleg az exportra és az importra korlátozni, mert a nagykereskedőnek tulaj donképen ez volna a komoly hivatása. Ha a kormány ebben a tekintetben az export- és importkereskedőnek, aki tényleg ezzel foglalkozik és mint ilyen csakugyan nagykereskedői hivatást teljesít, bizonyos tekintetben hitel vagy más utján, az exporthitel biztosításával, mint pl. ez Németországban történik — ez áll természetesen az iparra is — hóna alá nyúl, akkor talán el lehet érni azt, hogy a nagytőkével rendelkező kereskedő a maga boldogulását nem abban keresse, hogy minden sarkon egy fiókot nyit és és ezzel a detailkereskedőnek csinál — szerintem — tisztességtelen konkurrenciát, hanem iparkodjék a maga tőkéjével csakugyan olyan feladatot megoldani» amelyre a kiskereskedő tényleg nem képes, amely a kiskereskedőnek nem is hivatása. A gyáripar természetesen szintén nehéz és súlyos helyzetben van. A magyar cukoripar ezidő szerint 18—20.000 vagon cukrot termel, a belső fogyasztás pedig mindössze vagy 6000 vagon, a többit ki kell vinni. Tudjuk, hogy rengeteg nehézséggel találja magát szemben az export, mert hiszen a külföldi cukoripar is, ugy látszik, tovább fejlődött, mint amennyire fokozódott a világ fogyasztóképessége és igy dumpingárakkal üti a magyar ipart különösen a nádcukor és ennek következtében a magyar cukoripar sem képes ma ugy prosperálni, mint tudott prosperálni azelőtt. A vas- és fémiparban ugyanez a helyzet annál is inkább, mert hiszen Magyarország nagyobb ára elvesztette összes nyersanyag forrásait. A malomipar panaszai állandóak. A krizisekből látjuk, hogy ezeket a panaszokat komolyan kell venni. Nem is lehet csodálkozni, hogy amikor Magyarországon 30—40 millió mázsa gabona felőrlésére alakult ki a malomipar és ma mindössze 5—6—7 millió mázsát tud feldolgozni, akkor kapacitást nem használhatván ki, tőkéjét nem tudja kellőkép kamatoztatni, nem tudja foglalkoztatni azt a munkástömeget, amely, mint szakképzett munkásság, rendelkezésre áll. Ugyanez áll f a széniparra is. A szénipar válságáról szintén tudunk, hiszen körülbelül 50 bánya nem dolgozik, amelyek pedig dolgoznak, azok arról panaszkodnak, hogy termékeiket nem képesek elhelyezni. A szeszipar válságát nem kell külön hangsúlyozni, hiszen volt itt egy vita, amely elénk tárta a szeszipar nehéz helyzetét. Pedig, hogy a szesziparnak, különösen a mezőgazdasági szesziparnak milyen óriási fontossága van, hazai többtermelésünk, általában agrártermelésünk szempontjából, az köztudomású. Egyetlen iparunk talán a textilipar, amely fejlődést tud felmutatni, ámbár — amint szakkörök mondják — az utolsó esztendőkben fejlődésében ez is megállott és ezért félő, hogy itt is rövidesen visszaesés fog bekövetkezni. ígértem, hogy csak egész rövid szemlét akarok adni, mert hiszen ezek közismert tények, amelyek részletes felsorolásával nem is kivánom a t. Házat untatni. Inkább arra kivánok rámutatni, hogy végeredményben mi volna itt tehát a teendő. A nagyipar próbált önmagán segiteni, még pedig azzal, hogy kartellekbe és trösztökbe tömörült és ellenőrző irodákat állitott fel, amelyek a termelést és az értékesitést ellenőrzik. Végre is a nagyiparnak ez az önsegélyeszköze olyan, amelyet a világon mindenütt NAPLÓ. XLIII. évi május hó 7-én, pénteken. 17 használnak és ezt természetesen, használja a magyar ipar is. Kétségtelen azonban, hogy ebbe az önvédelembe az államnak bele kell szólania és vigyáznia kell arra, hogy ez az önvédelem, amely bizonyos fokig jogos, ne sértsen olyan érdekeket, amelyek védelme szintén az államra vár. Mert amikor a nagyipar önmagát tröszttel és karfellel védi, akkor két érdeket sérthet: sértheti a fogyasztók érdekeit és sértheti a munkások érdekeit. Hogy a fogyasztók'] érdekeit a kartell és a tröszt nem egyszer sérti, azt mi, fogyasztók, valamennyien nagyon jól tudjuk. Sérti azzal, hogy olyan árakat diktál, amelyek a világpiaci áraknak meg nem felelnek és igy a fogyasztók, különösen a mezőgazdaság, egyes iparcikkeket: kénytelen sokkal drágábban megfizetni, mint ahogy megtudná azokat szerezni, ha a kartell nem volna, és a kartellt az állam nem segitené vámtarifákkal, kereskedelmi szerződésekkel, olyan ipari védővámokkal,— nem nevelővámokkal, hanem védővámokkal, sőt itt-ott prohibiciós vámokkal — amelyeknek terhét áthárítani a fogyasztásra és a mezőigazdaságra talán nem minden esetben indokok. Itt tehát a kereskedelmi kormányzat előtt áll az a feladat, hogy megvizsgálja ezeket a kartell- és trösztszerződéseket, szervezeteket és amennyiben üzletpolitikájuk a fogyasztás kárára van, mint ahogy az sok esetben meg lesz állapitható, — én nem, kívánnék most íkfülöu-külön folalkozmi ebből a szempontból egyik tröszttel és kartellel sem — egészen bizonyos dtolog, hogy itt is, ott 1.S cl fogyasztás kárára érvényesitik a megszervezett erőt. Itt a fogyasztás védelme érdekében az államnak ebbe, az üzletpolitikába bele kell szólania, bele kell szólania azzal, hogy egy olyan felügyeletet teremt, amely az államnak törvényes alapot ad arra, hogy ebbe az üzletpolitikába a fogyasztók érdeikíében beleszólhasson. De ugyancsak megsértheti a munkiáis érdekét is a kartell- és tröszt-politika, meg is sérti nagyon gyakran, és itt szembetalálkozik újból az állam egy feladattal, mikor a fogyasztó érdeke mellett a munkás érdekeit is kötelessége az államnak megvédelmezni. Egyszóval, f lehetetlen, hogy a trösztök és kartellek! kérdése noli me tangere legyen. Ezzel a kérdéssel egyszer a nemzetgyűlésnek itt komolyan kell foglalkoznia, (Ugy van a balközéven.) ezt a kérdést végre egyszer komolyan kell szabályoznia, nem a nagyipari politika, nem a magántőke boldogulása ellen. Nem azért követeljük mi ezt, mintha mi antikapitalisták volnánk vagy a kapitalizmussal szemben való ellenérzésünk odáig vezetne bennünket, hogy meg akarnók fojtani a tőkét, hogy mi a fürdővizzel a gyereket akarnók kiönteni, azonban bizonyos, hogy ez a kérdés nem intézhető el az érdekeltek egymásköziötti^ megegyezésével, mert olyan közérdekeket érintenek' a maguk üzleti politikájával, amely közérdeket a nemzetgyűlésnek és a kormánynak meg kell védelmezni velük szemben is. Ezzel a kérdéssel tehát ide kell jönni okvetlenül, mert nekünk látnunk kell azt, hogy vájjon azok a trösztök és kartellek és az ezekbe tartozó ipari vállalatok, amikor azt mondják, hogy nem képesek a munkások munkaidőigényét kielégíteni, vájjon csakugyan igazat mondanak-©, akkor vájjon tényleg az egészen jogos üzleti érdekük önvédelme készteti-e őket erre az álláspontra vagy egyszerűen egy túlhajtott hatalmi szemponttal állunk szemben, vagy talán túlhajtott nyerészkedést vagyunk kénytelenek konstatálni, amit természetesen nem kötelessége a nemzetgyűlésnek tűrni és elviselni. , 3