Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-540

66 A nemzetgyűlés 540. ülése 1926. évi április hó 28-án, szerdán. geknek teljesen le kell mondaniok arról a lehetőségről, hogy nemzetközileg garantált jogaikat érvényesíthessék. Mindezeket jó lesz megszívlelni a Nemzetek Szövetségének, mert az elnyomott kisebbségek elkeseredettsége végtére is olyan kitörésekre vezethet, amelyek a békét feduljúk. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa kisebbségi ügyekben különben ás állandóan olyan politikát követ, amely a legnagyobb aggodalmakra ad okot. A Tanács nemcsak, hogy elzárkózik a kisebbségek minden panasza elől, hanem amennyiben néha mégis sikerül valamely kisebbségi ügynek magát beverekednie a Tanács fóruma elé, nem az a gondja a Tanácsnak, hogy a kisebbségek védője gyanánt lépje« fel és azokat a maga oltalma alá vegye, hanem unos-untalan k kisebbségeknek a többségekkel szemben fennálló lojalitási és hűségi kötelességét hangoztatja. Ahelyett tehát, hogy a kisebbségeket védelmébe venné, hogy a kisebbségeknek oltalmazója lenne, hovatovább a többségeknek mesterséges védőjévé, felhivás nélküli ügyvivőjévé kezd átalakulni. Különönsen gyanús jelenség az, ami a Tanácsnak múlt év decemberi ülésében történt. Ezt a Tanácsülést megelőzőleg a múlt évi közgyűlésen két delegátus, az egyik Galvanauskas litván delegátus, a másik gróf Apponyi Albert magyar delegátus, lényeges reformgondolatokkal léptek fel a Nemzetek Szövetségének közgyűlése előtt. Az előbb emiitettem litván delegátus azt kívánta, hogy azok a kisebbségi jogok, amelyek a kisebbségi szerződésekben némely államokra nézve meg vannak állapítva, kiterjesztessenek az összes államokra, hogy ez alapon egy generális kisebbségi nemzetközi jog létrejöhessen. Apponyi Albert pedig ragyogó indokolással a kisebbségi eljárás megreformálására inézve terjesztett elő nagyon fontos szug-gesztiókat. A Nemzetek Szövetsége mind a két előterjesztés fölött napirendre tért, annyi elégtételt azonban mégis adott ezeknek a. delegátusoknak, hogy kezdeményezéseiket, az ő szuggesztióikat a Tanács elé utalta, hogy a Tanács azokkal foglalkozzék. Ez a foglalkozás a múlt évi december havi ülésen történt meg, amelyben ezeknek az előadója, az államok kisebbségügyi előadója, Mello Franco, ugyanaz a braziliai delegátus, aki azóta egy más kérdésben, Németországnak a Népszövetségbe való felvétele kérdésében viüághirességre, jobban mondhatnám: világhirhedettségre tett szert. Mello Franco ur azt javasolta, hogy •ezek fölött a kezdeményezések fölött a Tanács térjen napirendre. Nem akarok az ő fejtegetéseinek érdemeivel foglalkozni, nem akarom hosszan cáfolni azt a helytelen álláspontját, amellyel pl. az Apponyi-féle szuggesztiókra vonatkozólag azt hangoztatta, hogy Apponyi javaslatai beleütköznek a kisebbségi szerződésekbe, ezért nem lehet azokat érvényre emelni. Mello Franconak ebben egyáltalán nincs igaza, mert az Apponyi-féle javaslatokat a kisebbségi szerződések minden sérelme nélkül, a belső ügykezelés megreformálása során minden nehézség nélkül életbe lehetne léptetni. De n€m az érdemi kérdéssel foglalkozom, csupán reá akarok utalni arra az okfejtésre, amellyel Mello Franco ur a maga előadását kisérte Kiterjeszkedett Mello Franco ur a kisebbségi kérdés teóriájára és amidőn ezzel a kérdéssel foglalkozott, annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy azok, akik a kisebbségi szerződéseket megalkották, voltaképen csak átmenetet akartak teremteni s csak avégből adták meg a kisebbségeknek ezeket a bizonyos jogokat, hogy ezen átmenet utján eléressék a végső cél, ami semmi egyéb, mint hogy a kisebbségek teljes nemzeti egységben olvadjanak össze a többséggel. Complète unité nationale: ez volt az ő klasszikus kijelentése. Mello Franco urnák ez az okfejtése teljesen ellenkezik nemcsak az emberiesség legelemibb követelményeivel, nemcsak a kodifikált kisebbségi jogokkal, hanem teljesen ellenkezik azzal az intencióval is, amely a kisebbségi szerződések megalkotóit vezette. Mert méltóztassék végigtanulmányozni ezeket a kisebbségi szerződéseket, azoknak minden pontja azt a meggyőződést erősiti meg, hogy azok, akik megalkották ezeket a kisebbségi szerződéseket, megoltalmazni kivántá'k a kisebbségeknek külön nemzeti egyéniségét, a kisebbségeknek külön sajátos kultúráját. A Mello Franco-féle teória szerint pedig a kisebbségek csak arravalók volnának, hogy elpusztuljanak, hogy felolvaddanak a nagy többségekben és hogy az ő sajátos kultúrájuk, amellyel különben az emberiséget gazdagitanák, a semmiben vesszen el. (Bogya János: Mello Franco amerikai szemüvegen át nézi az európai viszonyokat! — Szabóky Jenő: A braziliai őserdőkből!) Mindezeket csak azért hozom fel, hogy rámutassak arra, hogy a Tanács álláspontjával szemben mennyire résen kell lenni, nehogy a Tanács mentalitása mellett kisebbségi nemzetközi szerződések a gyakorlatban minden tartalmuktól megfosztassanak. Annál veszedelmesebb ez a tendencia, mely a Tanácsban megnyilvánul, mert például épen a Mello Franco-féle felfogás elhangzásakor akadt a Tanácsnak négy tagja, aki ezeket a fejtegetéseket kifejezetten helyeselte. Ezek között volt természetesen a cseh-szlovák köztársaság külügyministere is és nem akadt a Nemzetek Szövetségében egyetlenegy tanácstag sem, aki szembehelyezkedett volna ezzel az okfejtéssel. Nekünk tehát résen kell lennünk ezen visszafejlesztő tendenciákkal szemben és én külügyi kormányzatunkat hangsúlyozottan felhivom erre a sajátos jelenségre és kérem, hogy alkalomadtán emelje fel tiltakozó szavát ezzel a jogfosztó irányzattal szemben. Esryebiként a Nemzetek Szövetségét támogató ligák uniója körében ez a kérdés tárgyalás anyagát képezte és a legközelebbi közgyűlésen a ligák uniója állást fog foglalni e tekintetben és méltóképen el fogja Ítélni Mello Franco kijelentéseit. Remélem, hogy a Nemzetek Szövetségének legközelebbi közgyűlésén is mód fog találtatni arra, hogy ezek a kijelentések megbélyegeztessenek s ha más nem, gróf Apnonyi Albert bizonnyal méltósággal és eréllyel fogja visszautasitani Mello Franco pártos nyilatkozatait és a jogos és igazságos álláspontot fogja a maga nagy súlyával képviselni. Amidőn a kisebbségi ügyekről beszélek, nem hagyhatom megemlékezés nélkül tőlünk elszakitott testvéreink egy nagy sérelmét az utódállamokban, amelyet pedig módunkban volna bizonyos fokig orvosolni. Értem a tőlünk elszakitott volt honfitársaink állampolgárságának kérdését. Méltóztatnak bölcsen tudni, hogy akkor, amidőn Magyarország területének kétharmad részét elszakitották, természetesen szükséges volt intézkedni az ezen elszakitott területekhez akár községi illetőség, akár állandó lakás kötelékével odafüzött egyének állampolgárságának megfelelő megváltoztatásáról is és igy kimondatott, — ami magától értetődik — hogy azok, akik ezen elszakitott részekhez tartoznak, elvesztik magyar állampolgárságukat és megnyerik annak az állam-