Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

208 A nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április hó 30-án, pénteken. ide, mert azáltal több szolgálatot tettek volna magyar nemzeti gondolatnak. Ezt az eredeti principiumot elfogadom, de ha egy volt magyar külügyminister, aki abban a viszonylatban, amelyben Romániával állunk, ex offo már bizonyos szerepet töltött be, nem találja incompatibilisnek azt, hogy most annak az államnak legyen polgára és annak az államnak tegyen hűségesküt, amellyel mi nagyon keserű érzületi ellenségeskedésben állunk : akkor azt kell mondanom, hogyha ezt el tudjuk nézni, ha ezt el tudja nézni a közérzület, akkor erkölcsi felfogásban bizony nagyon lesüllyedtünk. (Nagy Vince : Az erdélyi magyarság nem fog kérni az ő vezetéséből. Meg vannak ott azok a lelkes emberek, akik kitartottak a bajban is !) Ez a magyarázata azután annak, hogy ilyen külpolitikai helyzetbe kerültünk. Ezek az esetek bizonyitják és igazolják utólag mindazt a bajt és hibát, ami külpolitikai téren elkövettetett, hogy nagyon rosszul voltak megválogatva külpolitikai expononseink. Hiszen sok szór volt már arról szó, hogy a magyar diplomácia a régi Ballplatz hagyományai szerint igazodik ma is, és a mai nagy gazdasági feladatkörbe egyáltalában nem tud beleilleszkedni. Ma már a külpolitikai kérdés maga tisztára gazdasági kérdés és ezen a téren kellene megfelelő szakembereket kiküldeni külföldre. (Zaj a jobboldalon. — Hegymegi-KissPál : Csendet kérünk !) Hiszen itt állunk teljesen lekötött életerekkel ; gazdasági vérkeringésünk teljesen megbénult ; a nemzetközi piacon nem tudunk semmiféle érvényesülésre jutni és hogy az osztrák kereskedelmi szerződés nem kerülhetett még a nemzetgyűlés elé, ez is csak a kormány bűne és hibája ; hiába akarja az ellenzékre és a szociáldemokrata pártra háritani ennek felelősségét. (Reisehl Richard : Pedig rá lehet kenni! — Propper Sándor : Egy hang a menyországból !) Hiábavaló a kormánynak ez a törekvése, mert az ide vonatkozó törvényjavaslatot már el kellett volna intéznie, mert a kormánynak tudnia kellett volna, hogy rügyeznek a fák, itt lesz a tavasz, a, korai termés jelentkezik, neki tehát jó előre gondoskodnia kellett volna arról, hogy az osztrák kereskedelmi szerződés idejében tető alá jusson. De mindettől eltekintve már politikai életünk ütköző pontja az a szomorú kérdés, amely nemsokára, május 7-én, végre a maga illetékes fóruma előtt fog feleletet találni. Ez a kérdés a frankhamisítás nagy kérdése. (Halljuk ! Halljuk ! baljelől.) Ha e kérdés evolúcióját nézzük, azt kell látnunk, hogy a t. ministerelnök ur, aki ma mint az egész ügy magisztere rendelkezik, intézkedik, akinek sülyesztői, kulisszái, szereplői vannak — és ilyenek jelentkeznek mindig ennek az ügynek a színpadán — aki az egész mechanizmust indítja és forgatja, közben ugy is, mint rendező, ugy is mint aktor megbukott ebben a darabban. Megbukott azért, mert a kérdés, a probléma felvetődésénél nem azt az egyszerű s primitiv utat követte, amely mindenki számára adódhatik egy ilyen szomorú esetnél, hogy a maga érdektelenségét bizonyítsa : hogy egyszerűen rendes útjára engedi tereltctni a kérdést ; hogy ő maga, minthogy megvádoltatik, legalább is meggyanusittatik azzal, hogy némi közössége van az üggyel, félreáll és azt mondja, intézzék el azok objektive, akik ennek a kérdésnek elintézésére hivatottak. Nem. Makacsul ragaszkodott kormányelnöki székéhez abból a hamis erkölcsi felfogásból kiindulva, hogy ha eltávozik, mindenki megvádolná, hogy bünős volt a mulasztásokban. Ebből a nagyon hibás felfogásból és elméletből kerekedett az a szörnyű botrány, amelynek szenvedő részesei lettünk és szenvedő részese lett maga az egész ország. Mert amikor a frankbotrány kitört, amikor Hágában lefogták az elhelyezőket, a hamisfrankterjesztőket, abban a pillanatban az volt a helyzet à külföld felé, hogy itt egy magántársaság próbálkozott ezzel a dologgal ; előkelő összeköttetéseinél fogva tudott ugyan olyan hitelképes szinezetet ölteni a manőver, hogy meggyanúsítható lett volna benne az ország is, de a ministerelnök ur rögtön minden érdektelenségét megállapítja az üggyel kapcsolatban a maga személyét illetőleg, akkor "az a feltevés, hogy Magyarország felelős ezekért a dolgokért, nem tudott volna berögződni a közfelfogásba. És csak nagyon szép és mindnyájunkat örömmel eltöltő megnyilatkozás volt a francia kormányelnök részéről az, hogy a magyar nép tisztességét és becsületét külön kiemelte és a bűnrészességet nem osztotta a magyar néppel e tekintetben, merthiszen erre megvolt az alapja, mert hiszen a magyar múlt és a magyar karakter ellene is mondanak ennek a feltevésnek. Ez azonban a nemzet szempontjából nagyon szerény elismerés, mert hiszen alapjában véve a nemzetet kifelé a ministerelnök képviseli és ha malőr történik a ministerelnök személyével kapcsolatosan, ha ő benne volt, vagy csak mulasztásokat követett el, ennek kárát nem a ministerelnök ur fizeti meg, hanem megfizeti maga az ország és a nemzet. Emlékeztetek arra, hogy a t. ministerelnök ur micsoda óriási triumfüssal jelentkezett a nemzetközi arénán, a genfi népszövetségben és idehaza is a maga nagy gazdasági és pénzügyi eredményeivel és akkor milyen boldogan állapította meg az ő saját külön közvéleménye, hogy ime ő a nemzetnek méltó képviselője, igazán a nemzetet képviseli és igazán inkarnációja minden nemzeti elgondolásnak, mert elősegítette a magyar jövő felépítését és keresztülsegiti az országot a mai rettenetes zűrzavaron. Ez ellen akkor mi sem tiltakozunk. A kormányelnök személye különösen ilyen időben, amilyen a mai, összeforr a nemzettel ; akkor méltóztassék tehát, ha ilyen konfliktus adódik, ha az ő személye ártalom lehet magára a nemzetre, kiiktatni a konfliktusból a saját személyét, hogy ezzel a nemzetet mentse, mert ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot. Ezt nem tette és ebből keletkezett mindaz a keserűség és megalázás, amely végighurcolt bennünket a világsajtón és a világ megítélésében. Azok a vádak, amelyek az ellenzéki padsorokból elhangzottak, elsősorban főként őrgróf Pallavicini György részéről, azok olyan súlyosak voltak, hogy már e vádak hatása alatt is legalább azt kellett volna megtennie a ministerelnök urnák, hogy elfogadja az utat e vádnak kivizsgálására, — ami természetesen kínálkozott — amely nem politikai ut : a független magyar bíróságot ; ott kellett volna leszámolnia ellenfelével s ezzel az egy tényével — ha már kezdetben el is rontotta az ügyét —• segített volna saját magán és mirajtunk is. Ezt sem cselekszi. Egyáltalában egészen különös konoksággal halad azon az utón, amelyen egyszer megindult. Valósággal eszembe jut az a székely gondolkodás, hogy amikor a székely keresztülviszi a létrát az erdőn, nem hosszában, hanem keresztben viszi, és hogy keresztülvihesse, levágja előtte a fákat. (Platthy György : Nem a székely, hanemha rátóti ember csinálta!) Nem kérem, az más. Én, mint székely, ezt jobban tudom. A székelyről mondják ezt. Nem nagy bölcsesség, de jellemzi azt a konokságot, amellyel a maga dolgait intézi. Ugyanez a konokság nyilatkozott meg a ministerelnök ur politikai magatartásában is e szomorú ügy kapcsán. Hogy azután időnként, érezvén megszorult helyzetét, milyen taktikai fogásokkal igyekszik lekötni, illetőleg leszerelni az ellenzéki akciót, annak jellemzéséül csak azt a felhívást kell felemlitenem, amelyet az ellen-