Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

À nemzetgyűlés 541. ülése 1926. évi április hó 29-én, csüfÖriöhön. 131 letét itt elmondani, de nyomatékosan felhivom isméteiten a kormány figyelmét arra a hangulatra, amely ma a szénbányamunkások között van. Ez a helyzet nemcsak Salgótarjánban van igy, és ha Salgótarjánban robbant ki, ez talán annak tudható be, mert ott legnagyobb a nyomor és ott tart már a legrégibb idő óta. Semmivel sem jobb a helyzet a borsodi, tatabányai és pécsi kerületben sem, ahol talán még komplikálódik ez egy körülménnyel. Annak ugyan örülnünk kellene, de végeredményében mégis csak gazdasági öszeroppanást fog előidézni az, hogy a közeljövőben nem kell már Jugoszláviának napi 88 waggon szenet jóvátétel címén átadnunk. Ez a jóvátétel címén idáig átadott szén ezentúl megmarad Magyarországnak. Természetes azonban, hogy a termelést ugyanannyival csökkenteni kell, mert nem lesz arra lehetőség, hogy ezt a 88 waggont Magyarországon el lehessen valahol helyezni. Ez ujabb munkáselbocsátásokra, vagy üzemredukcióra fog vezetni. Egyes lapok ugy állították be ezt a kérdést, mint hogyha ez a salgótarjáni munkások részéről tervezett demonstráció valamilyen különös kezdeményezésre rendeztetett volna. Ezeknek a lapoknak gyenge emlekezőtehetségét fel kívánom frissiteni azzal, hogy a Népszava ezt a hirt tényleg már hetekkel ezelőtt megírta pedig egy egy ottjárt tudósítójának tapasztalatai alapján. Az ottani rendőrség és csendőrség emberei is már hetekkel ezelőtt tudtak arról, amit a munkások egymás közt beszéltek s egészen természetesnek tartom, hogy végeredményben idejutottak, mert elküldték már a maguk embereit a kormányhoz, jártak már az ő emberei hatósági emberekkel együttesen is a kormánynál, hogy segitsége^t kérjenek, végeredményében aztán azt mondottak, hogy menjünk el egyszer valamenynyien, akkor talán mégis csak fognak rajtunk segiteni ! A belügyminister ur az ő hivatalos jelentésében 5—600 emberről irt. Nem tudom, fentartja-e jelentését még most is, de azt már megszoktuk a belügyminister ur részéről, hogy jelentései mindig nélkülözik a valódiságot, (Ellenmondások a jobboldalon.) mert ha hivatalosan és objektive kivan meggyőződni a való tényállásról, tudnia kell, hogy ott 8000 ember volt künn az utcákon, asszonyok gyermekeikkel együtt vonultak fel s azt mondták : nincs mit veszteni itt, legfeljebb itt hagyom a vaságyat és a koffert, amelyben csak pár rongydarab van, puszta életemmel megyek oda gyermekeimmel együtt, hogy segítsenek rajtunk, mert ha nem próbálkozunk, elveszünk valamennyien. Ilyen állapotot előidézni nagy lelkiismeretlenség volt és lelkiismeretlenség, hogy esetleg csak most akar a kormány a kérdéssel foglalkozni. Ez csak azt a nagy indolenciát és közömbösséget bizonyítja, amellyel a munkáskérdések iránt viseltetnek, s azt bizonyítja, hogy csak akkor nyúlnak hozzá valamihez, mikor már a katasztrófa bekövetkezett, mikor már ilyen esetek történnek és akkor is a belügyminister ur az ő szociális érzékét elárulva, megint azt hiszi, hogy ez egy egyszerű rendőri kérdés, amelyet el lehet intézni azzal, hogy csendőrséget fog oda központosítani. (Zaj a baloldalon.) Ez olyan kérdés, amelyet nem lehet csendőrökkel elintézni, csak azzal, ha munkát adnak ezeknek az embereknek. (Ugy van ! halfelőlj Gondolja meg a kormány, hogy ez a küldöttség hazament és vár és az ő megbízóik is várnak ; de ha nem történik a közeljövőben valamelyes intézkedés, amely lehetővé teszi, hogy a munkások dolgozni tudjanak, akkor valószínűleg meg fog ismétlődni az az eset, sőt valószínűleg még máshol is hasonló események következnek be. Hiszik az urak azt, hogy majd újból le lehet szerelni ezt azzal, hogy azt mondjuk, hogy küldöttségbe megyünk a kormányhoz 1 Ki fog hinni már akikor ebben % Ki fogja hinni, hogy ez az eljárás és ez a deputációjárás még egyszer, vagy egyáltalán segit! Akkor majd jönnek az emberek és ha van lelke s bátorsága és a lelkiismerete elbírja a kormánynak, hát akkor alkalmazzon azokkal szemben erőszakot, akik nem akarnak mást, mint egy darab kenyeret, mert nem birják a sirást végighallgatni, hogy a gyermekek folyton kenyeret kérnek és ők nem tudnak nekik adni. Arra kérem a kormányt, vegye elő a jobbik eszét, hogy ugy mondjam, és fontolja meg ezt a kérdést. Ëz a magyar gazdasági élet szempontjából is fontos probléma. Itt 35—40.000 munkás és hozzátartozó családtagok sorsáról van szó, akik egyformán éheznek, akár a tolnai, akár a baranyai, borsodi, salgótarjáni vagy dorogi kerületekről van szó. Sehol sincs munkaalkalom, tehát igyekezzék munkaalkalmakat teremteni, hogy abból a régóta beigért és agyonreklamirozott beruházási programúiból végre lássunk valamit. Ne tartsák titokban azokat a beruházásokat. Látni szeretnők már azokat az épületeket, gyárakat és egyebeket, amelyeket e beruházási programm révén foglalkoztatnak, nem pedig ilyen siralmas beruházási programmot, mint a milyent az állami üzemek jövedelméből a költségvetésben látunk. Hogy ezzel kapcsolatosan rámutassak arra, hogy a kormány mennyire nem törődik a munkáskérdéssel és intézkedéseivel mennyire előmozditja a gyűlöletet a kormány intézkedései iránt, azt bizonyítja a népjóléti minister ur eljárása. Méltóztatnak emlékezni, hogy 1925 januárjában a népjóléti minister ur beterjesztett itt egy törvényjavaslatot arról, hogy a kormány felhatalmaztatik a munkások nyugdíjpénztárának rendezésére. Októberben végre letárgyalta a nemzetgyűlés ezt a törvényjavaslatot és én nem emlékszem, hogy lett volna valaha a Ház előtt törvényjavaslat, amelyet pártkülönbség nélkül olyan rokonszenvvel fogadott volna mindenki. Az összes felszólaló képviselők egyértelmüleg és egyhangúlag jelentették ki hozzájárulásukat, sőt merem mondani, hogy túlmentek rajtunk, mert épen a keresztény párt részéről felszólaló egyik képviselő ur még nyomatékosan felhivtaa népjóléti minister ur figyelmét, hogy a bányatulajdonosok befolyásának ne engedjen -itt túlságos teret, hanem igyekezzék ezt a törvényt most már sürgősen végrehajtani. Rövid pár órai tanácskozás után a nemzetgyűlés egyhangúlag fogadta el ezt a törvényjavaslatot s a minister ur igen szép beszédet tartott arról, hogy ezzel a törvényjavaslattal végre megszűnik az a jobbágyi állapot, amely 1848 után a magyar bányászatban még ma is fennáll. Mit méltóztatik gondolni, mi történt azóta ? Nagyon könnyen meg tudom mondani : semmi. Először azon kezdtek gondolkodni az urak, hogy statisztikát kell felvenni. Nagyon helyes, mert ilyen kérdést az adatok ismerete nélkül nem lehet elintézni. A baj azonban az volt, hogy nem volt senki, aki ennek a költségét megfizesse, tehát hosszú heteken át, hogy az abból felmerült nem tudom, hány millió költséget a népjóléti minister, bányatársulatok, a társpénztárak, a betegsegélyző vagy ki fizesse meg, sibolták az aktát egyik hivatalból a másikba, és addig tolták ide-oda aktát, amig végre a betegsegélyző pénztárral fizettették meg ezeket a költségeket, tehát azzal, akinek legkevesebb köze van momentán ehhez az intézményhez. Most vártuk, hogy végre talán csak lesz valami belőle. Szóvátettük ezt a kérdést az előző