Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-540
102 A nemzetgyűlés 540. ülése 19, kormányzatot, hogy miként a főváros vezetősége rá tudott térni a jobb belátás útjára, arra, hogy revidiálni kell ezeket a dolgokat — amely felfogásnak Klebelsberg minister ur és Vass minister ur is kifejezést adott, — ugy hiszem, hogy az illetékesek valamennyien érzik, hogy abban a fellángolásban és túlbuzgalomban, amelyet az ellenforradalmi kormányzatok első idején főleg a rendszernek mellék- vagy alvezérei és kisded oldalpillérei szolgáltak, igenis nagy igazságtalanságok történtek értékes és kifogástalan gondolkodású emberekkel szemben is. Hadd mutassak rá arra a tényre, hogy olyan emberekre nem volt szüksége az elmúlt esztendők rendszereinek, mint pl. — hogy először az egyetemi tanárokról szóljak — Simonyi Zsigmondra, a magyar nyelvtudománynak Kévay Miklós és Szarvas Gábor mellett lekiválóbb művelőire, vagy Asbóth Oszkárra, a szláv filológia kiváló tudósára, de nem kellett nekik Schmidt József, az indogermanista, nem kellett Alexander Bernát, a kiváló filozófus és esztétikus, Marczali Henrikre sem volt szükség, a magyar történelemnek és a világtörténelemnek egész Európában ismert kiválóságára, Beké Manóra sem volt szükségük, az Európaszerte ismert matematikusra. És ahogy ezeket az embereket a hivatalos szellemi élet terén egyetemekről, középiskolákról vészbirói Ítéletekkel kiüldözték állásukból, természetesen a nem hivatalos szellemi élet területeire, akadémiára és irodalmi társaságokra is átterjedt a ragály és igy történhetett meg, hogy fajvédő irányzat alatt a legmagyarabb irót, a magyar fajnak legkiválóbb reprezentánsát, Móricz Zsigmondot kizárták a Petőfi-társaságból. (Reisinger Ferenc : Kizárták volna Árpádot is, ha élt volna !) De nemcsak egyetemeinken dolgoztak ilyen kiváló egyének ellen, akik kénytelenek voltak elhagyni katedrájukat, hanem a középiskolák terén is, amelyek gazdagok voltak kiváló emberekben, akiknek súlya és értéke vetekedett már egyetemi tanárok tekintélyével és értékével. Ha megnézzük ezek sorát, ott fogjuk látni a magyar szépirodalomnak, nyelvészetnek és pedagógiának olyan kiválóságait a kiüldözöttek közt, mint Babies Mihályt, Benedek Marcelt, Laczkó Gézát és Turóczi Trosztler Józsefet. Anélkül, hogy felső; romám a többieket, akik közt nagyon sok kiváló ember van, már ezek olyan nevek, amelyeknek viselői hírt és nevet szereztek a magyarságnak. És ha van igazi faj védelem, akkor méltóztassék óriási gereblyékkel a szellemi életnek ezeket az értékeit ismét összegyűjteni a magyar szellemi élet tárházaiba és méltóztassék ismét ahhoz a pódiumhoz, ahhoz a katedrához juttatni őket, amelyen nem csak maguknak, hanem a magyar kultúrának, a magyar tanügynek és a jövendő generációnak is még kiváló szolgálatot tehetnek. Hogy milyen eredményekkel járt azon a nagy negatívumon kivül, hogy ilyen nagy ürt hagyott a nevelésben ezeknek az embereknek a kiesése, megmondom, hogy nemcsak ezzel az eredménnyel járt, hanem egyeseket^, kiváló embereket a kétségbeesésbe, pusztulásba és őrülésbe is kergetett. így Király György a jeles kritikust, irodalomtörténészt, kiváló nyelvészt és műfordítót a kurzus üldözése vitte korai sirjába, Vizsnya Aladár, a kiváló fizikus pedig beleőrült az üldözésbe. Ugyanez az eljárás folyt a tanítótestületekben is. Ott pedig, nem mint az egyetemeken és középiskolákon a beérkezett európai értékeket, hanem a tanügynek névtelen katoáit üldözték ki azért, mert felhánytorgatták nekik azok az urak a kommunizmus alatti szolgálataikat, akik talán maguk legkevésbé tehették volna tűzbe a kezüket. Nekem az a kérésem a kormányhoz és főleg a kultuszminister úrhoz, hogy most már kövesse W. évi április hó 28-án, szerdán. a főváros példáját. Nem tudom, hogy ki volt bűnös és ki nem, a fontos az, hogy hivatalból revízió alá kell venni ezeket az összes eseteket. Az eddig szórványosan és nagyon is kivételesen lefolytatott ügyekben az történt, hogy ha egyénileg egyik másik tanár, vagy tanító kérvényezte a maga ügyének újrafelvételét, alig egy-kettő érte el évek során t át, hogy lefolytatták ezt az újrafelvételi eljárást és visszajuthatott állásába, de a legtöbbnek kérvénye a tárgyalás stádiumánál tart. Arról van szó, hogy ha a kormány komolyan akarja, hogy az igy támasztott és tálbuzgalomból fakasztott sebeket begyógyítsa és igazságos mértékkel mérjen, akkor hivatalból kell elrendelnie az összes tanügyi ítéletek revízióját. Ezeket a revíziós eljárásokat záros határidő alatt, háromnégy hónap alatt le kell folytatni és már most kérem a kultuszminister urat — idevonatkozólag különben a részletes tárgyalás alkalmával leszek bátor határozati javaslatot is beadni — hogy a záros határidő lejárta után terjesszen részletes jelentést a nemzetgyűlés elé ennek az eljárásnak az eredményéről. A belpolitikai kérdések tárgyalásánál elérkeztem volna a frankügyhöz, amellyel nem kívánok túlságosan hosszan foglalkozni, részben azért, mert a frankvita során már elmondottuk idevonatkozó kritikánkat, részben pedig azért is, mert bár okunk és jogunk volna bővebben is foglalkozni az üggyel — hiszen nemcsak a parlament nyílt szine előtt merültek fel nóvumok, hanem a birói eljárás előkészítő stádiumában is, — mégis minthogy a külpolitikának fontosabb kérdéseivel is akarok foglalkozni, a frankügyre most csak kevés időt szánhatok. Meg kell ennek során emlitenem, hogy a frankügyben a Bethlen-kormány szereplése és főleg a ministerelnök urnák a frankbizottság előtt tett beismerő vallomása olyan kritikát váltott ki az ellenzékből a frankvita során, amelynek rézüméjeképen részint a politikai felelősséget, részint én magam a jogi felelősséget véltem megállapíthatni és idevonatkozólag a kisebbségi vélemény, másrészt az én vád alá helyezési indítványom fejezte ki az ellenzék álláspontját. Ugyanezzel esett össze a kormánynak, illetőleg a ministerelnök urnák és a pénzügyminister urnák genfi utazása és a népszövetségi tárgyalásokon való részvétele. Minthogy egy személyes elintézetlen ügyem van itt a ministerelnök úrral, elsősorban ezt akarom szóvátenni, Én a Berliner Tagblattnak egy dr. Beermann aláirásu cikkét ismertettem itt és anélkül, hogy részleteit felolvastam volna, csak rámutattam a lap felmutatásával arra, hogy egy ilyen polgári német orgánum is — annak genfi tudósítója — megállapítja, hogy Bethlen ministerelnök urnák a frankügyben való szerepe nem szolgált a magyar kormány presztízsének emelésére és a diplomáciai formáknak olyan hiátusai jelentkeztek Bethlen ministerelnök ur genfi érintkezésénél, a Genfben megjelent nyugateurópai diplomaták olyan hűvös fogadtatásban részesítették, a köszönési formáknak, kéznyujtásnak és más egyéb külsőségeknek olyan hűvös megnyilatkozása volt észlelhető, hogy nem lehet meg nem állapítani, — mondotta a Berliner Tagblatt genfi tudósítója — hogy abszolúte nem abban a fogadtatásban részesült a ministerelnök ur, amilyen fogadtatásban bármilyen más diplomata is részesült vagy amilyenben a ministerelnök ur is részesült az elmúlt években. Erre a ministerelnök ur felszólalásában azt mondotta, hogy a Berliner Tagblattnak erről a tudósításáról ő tud. Utólag megjelent nála a Berlinek Tagblattnak illető tudósítója még Genfben, exkuzálta magát és kijelentette, hogy ezt a