Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-536

346 A nemzetgyűlés 536. ülése 1926, akkor még nem volta/k olyan kiélezettek nálunk. A többségi párt természetesen tapsolt a ministerelnök ur kijelentéseinek, az indextörvényből nem lett semmi, annyira nem» hogy ennek a ministerel nöki terrornak hatása alatt, a nyomdatulajdonosok és a nyomdászmunkások, akik barátságos megegyezés alapján, indexrendszer szerint kapták- fizetésüket, átmenetileg szintén kénytelenek; voltak eltekinteni az indiexjljől. Index-törvényt tehát nem csináltak nálunk. Ennek azután az lett a hatása, hogy a kapitalisták gondoskodtak arról, hogy a munkabérek lehetőleg alacsonyan maradjanak, minden fillér béremelésért, ami teljesen indokéit volt a korona vásárlóértékének zuhanása következtében, kemény, kíméletlen harcokat kellett folytatni, amelyek közepette — és- ezt meg kívánom állapítani — a belügyi kormányzat — értem alatta a rendőrséget — állandóan és mindig az erősebbek pártjára állt. Hiszen idézhetném Nádosy volt országos főkapitánynak! az egyes sztrájkok alkalmával tett nyilatkozatai!^ nem tartom azonban Ízlésemnek megfelelőnek egy emberrel, aki ma börtönben van, vitatkozni. Annyi kétségtelen, hogy a rendőrség minden alkalmat megragadott arra, hogy a munkások béremelési törekvéseit valamiképien elgáncsolja. Ha a fővárosi rendőrség, amely végtére mégis csak egy nagy városban van, megtette^ezt, annál inkább és hatványozottabb mértékben tették meg ezt a vidéki közigazgatási hatóságok és a vidéki csendőrség. Index-törvény léhát nem volt, minden fillérnyi béremelésért, amelyet a munkásság kénytelen volt követelni, mert hiszen a korona folyton zuhant lefelé, folyton gyengült a vásárlóértéke, kemény harcot kellett folytatni, amelybe végül is belefásulj belefáradt, ugy hogy életszintje hónapról-hónapra leromlott és amikor elkövetkezett a stabilizáció, a koronának egy fix ponton való megállása, akkorra a munkásság életszintje már olyan mélyre; romlott le, hogy nem túlzáis aat mondani, hogy a magyar munkás életszínvonala mélyen a kínai kulié alatt állt. Amikor aztán a korona stabilizálva volt, hiába fordultak a munkások béremelésért a munkaadókhoz, hiába rimánkodtak és hiába magyarázták, hogy ebből a bérből nem lehet megélni, a munkaadók egyszerűen dörzsölték kezeiket, azt mondván: Kérem szépen, nem tehettünk semmit, a korona most már stabil, és belekai>aszkodta:k a pénzügy minister ur klasszikus ki jeleintésébe, hogy hiszen a munkáisságnak érdeke az elsősorban, hogy az államháztartás egyenstilya helyreálljon, hogy a korona stabil tegyen, mert stabil korona mellett, ha az államháztartás egyensúlya rendben van, fog a magyar jövő kivirulni. Hogy ez a magyar jövő hogyan virult ki, arról igen keserves nótát tudnánaikí fújni az ipari munkások, de ép olyan keserves nótát tudnának fújni a mezőgazdasági munkások is. Tény az, hogy a munkásság ma már odajutott, hogy azt mondja: kese^es volt a gersli-korszak, mert akkor a városi lakosság gerstlin, tökön meg kevés birkahúson kívül egyebet tényleg nem tudott kapni, de az a gerstli-korszafe kalóriáiban mégis többet hozott, mint a mai korszak, mert a mai korszakban abból a fizetésből, amelyet a munkásság ma kap, nagy általánosságban még burgonyával sem lehet jóllakni, még kevésbé lehet arra gondolni, bogv valami a testre is kerüljön. Egyik beszédemben már megemlítettem azt a sajnálatos és reám, f mint magyar emberre nézve elszomorító tényt, hogy NyugatEurópában nagyon kevés államot találunk, amelyben a lakosság túlnyomó része annyira évi április hó 23-án, pénteken. rongyos volna, mint itt Magyarországon. Túloldali igen t. képviselőtársaim rossz néven vettek tőlem ezt a kijelentést, mondván, hogy túlzás azt mondani, hogy Németországban 14 na óig járkálhat az ember s nem lát annyi rongyos embert, mint Budapesten egy óra alatt. De tény hogy aki látó szemmel utazza be az ország különböző városait, vagy akárcsak Budapesten is elmegy kissé a külvárosokba, az konstatálni fogja azt az elszomorító tényt, hogy bizony mi vagyunk Európában talán a legrongyosabb náció. Hogy pedig ennyire rongyosak vagyunk.^ azt nagyrészt annak a szerencsétlen szanálásnak lehet betudni, amely szanálás a munkásság élettartamát azóta is tetemesen megrontotta. Panaszkodik a mezőgazdasági érdekeltség, hogy az értékesítési lehetőségek nap-nap után nehezebbek lesznek. Én ugyan nem képviselek kifejezetten mezőgazdasági vidéket hanem várost képviselek, amelynek azonban egy részében mezőgazdák is vannak. Ezekkel hébe-hóba érintkezvén, azok is borzasztóan keservesen panaszkodnak nekem, hogy áruik, amelyekkel piacra kell menniök, alig kelnek, nem tudnak áruiknak piacot találni, máról-holnapra élnek s az illető maga és családja kénytelen felélni, vagy állataival kell feletetnie azt, amit egyébként emberi táplálékul eladásra szánt. Egy percig se méltóztassanak azt hinni, hogy a munkásnép nem szeretne enni, hogy a munkásság nem szeretné pótolni azt az energiát és azt az erőt, amelyet munkája közben magából kiadni kénytelen. Dehogy nem. csakhogy nem telik. Hogy mennyire megy ez, t. Nemzetgyűlés, mutatja az a statisztika, amelyet a budapesti legnagyobb munkásfogyasztási szövetkezet, az Altalános Fogyasztási Szövetkezet vezetett 110 ezer tagjának szükségleteiről és vásárlásairól. Egészen pontos kimutatások vannak ezekről, amely kimutatások alapján megállapítható, hogy az idei év első három hónapjában ugyanaz a vásárlóközönség ugyanannyi üzlettel, ugyanakkora, nem számbeli, hanem személyzeti forgalom mellett 10 milliárddal kevesebb forgalmat csinált, mint az elmúlt év első három hónapjában. (Csontos Imre: Hiába olcsó az állat! — Szomjas Gusztáv: Mi meg nem tudjuk eladni a húst! — Csontos Imre: Egy koronát nem ér egy kiló husi) Jellemzésül hozom ezt fel. Ez a szövetkezet csinált az idén egy borjuhus-akciót, amelynek folyamán, minthogy a gazdáktól közvetlenül vásárolta az árut, 22 ezer koronáért tudta adni a borjúhúst húsvétkor. Szánalom volt nézni, hogy a munkáscsaládok még ezt az olcsó borjúhúst sem tudták vásárolni s legfeljebb negyedkilót, félkilót vettek belőle. Egyik-másik üzletben szóbaereszkedtem egyik-másik asszonynyal és megkérdeztem: Lelkem, miért ilyen keveset visz? — Ha nem telik többre! — mondották. A vásárlóképesség olyan mértékben csökkent, mint amilyen mértékben erre példa még nem volt. Életemben már átmentem néhány gazdasági válságon. Elég nehéz esztendők voltak azok is, amelyek a millennium évét követték Magyarországon, különösen nehéz volt az a három esztendő: 1897—98-tól \ a 900-as évek elejéig, amikor építkezési pangás volt. (Szomjas Gusztáv: 1912. volt a legnehezebb!) Majd rátérek erre is. Mondom tehát, a millennium évét követő három-négy esztendő is meglehetősen nehéz volt — hiszen az idősebb urak méltóztatnak még emlékezni rá. hogy Budapesten akkor tartották az első munkanélküli gyűléseket — s nagyon nehéz és válságos esz-