Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.
Ülésnapok - 1922-535
A nemzetgyűlés 535. ülése 192ff. évi április hó 22-én, csütörtökön. 283 lakosait anyagi romlásba és nagy részüket erkölcsi züllésbe hajtotta, (Ugy van! Ugy van!) S ez az ur most a frankhamisitással kapcsolatban banditizmusról beszél. Hát igaz, hogy a frankhamisitás nem gentlemanekhez illő foglalkozás, (Erdélyi Aladár: Eddig csak cigányok csinálták!) de a trianoni szerződés, ez a példátlanul ostoba, kegyetlen és piszkos békemű, (Ugy van! Ugy van!) a bosszúvágy és kapzsiság e remek műve, a világtörténelem e leghitványabb dokumentuma, Kassa, Kolozsvár, Arad elrablása nagyobb gaztett minden pénzhamisításnál. (Ugy van! Ugy van! — Taps. — B. Podmaniczky Endre: Ezt önök nem tudják megtapsolni, ugy-e? — Berki Gyula: Ök csak a botrányoknak tapsolnak! — Pikler Emil: A háborúnak köszönhetjük. — Baticz Gyula: Gazságot gazsággal nem lehet védelmezni és menteni! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! (Szabó József: Ki védi a frankhamisítást 1 Most Ítélte el! — Pikler Emil: Nem kellett volna a háborút éljenezni 1914 elején! — Huszár Károly közbeszól. — Zaj. — Pikler Emil: Ön is éljenezte képviselő ur! — Huszár Károly: Ha ma megtámadnak oly szemtelenül, akkor is azt fogom mondani, hogy védeni kell a hazát! Megrohanták és megtámadták Magyarországot. Tessék a támadók ellen fordulni! — Zaj.) Csendet kérek! Kénytelen leszek névszerint is figyelmeztetni az állandóan közbeszóló képviselő urakat. Griser Miklós: A trianoni békére ráillik az a megállapítás, amelyet Dosztojevszkij szokott alkalmazni a cári Oroszországra, hogy megrothadt, mielőtt megérett volna. Ezért érthető, sőt természetes, hogy Európa emberségesen gondolkozó és elfogulatlanul itélő államférfiai ez úgynevezett békemű megszületésének első percétől revíziójának elkerülhetetlen voltát hangoztatják és hogy a béke revíziójának kérdése, iletőleg szüksége mind jobban átszivárog az európai közvéleménybe elannyira, hogy ma már a kételkedők és pesszimisták is elismerik, hogy a béke revíziója, ha lassan, ha halk és félénk léptekkel közeledik is, de feltétlenül útban van. A győztes nagyhatalmak állami érfiai előbbutóbb kénytelenek lesznek megküzdeni ama gazdasági erőtényezőkkei 1 , amelyek cáfolhatatlanul hirdetik, hogy a békék által teremtett rend tarthatatlan és csak a békék revíziója által orvosolható, és ama erkölcsi erőtényezők kel, amelyek az emberiség felébredt lelkiismeretében kezdenek nyilvánulni ama igazság szolgálatában, hogy békét a háború befejezése, nem pedig folytatása céljából szokás kötni és hogy a bennünket érdeklő esetben a trianoni szerződés revíziója nemcsak a magyarság életérdeke, hanem az emberiség becsületének és az európai civilizációnak is követelménye. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen. — Pikler Emil: Ez igaz!) Most már mi következik ebből 1 Az, hogy amikor az egész művelt világ mind szélesebb köreiben terjed az a meggyőződés, hogy a párisi békemű nem oldotta meg azt a feladatát, hogy Európában megteremtse a tartós béke feltételeit, és ezt a feladatot csak ezentúl kell majd megoldani, hogy a rosszul megkötött szerződéseket revideálni kell, nem ujabb háborúval, hanem a közvélemény evolúcióját követő békés szerződések megkötésével, (Pikler Emil: Ez helyes! Ezt aláirjuk! Huszár Károly: Ezt akarjuk! — Erdélyi Aladár: Csak nem gondolja, hogy háborút, akarunk! — Szabó József: Ez azonban nemcsak rajtunk múlik, hanem ellenfeleinken is!) akkor külpolitikánkra igen komoly feladat vár, amelynek megoldásánál a fölösleges inegaláakodásoAv épen olyan ártalmasak, ha nem ártalmasabbak, mint a kihívó tüntetések, de amely feladatot könnyűvé teszi az a tény, hogy az: igazság szolgálatában áll. Külpolitikánk ceterum censeo-ja a trianoni békeszerződés revíziója kell, hogy legyen. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Hirdetnünk kell a sorsunkba való bele nem nyugvást. Ez — mint említettem — nem ütközik a fennálló nemzetközi jogba, lélektanilag pedig annyira érthető, hogy ha reggeliül estig esküdöznénk is, hogy belenyugodtunk a trianoni helyzetbe, hogy véglegesnek ismerjük el a trianoni verdiktet, mégsem hinnék el nekünk, mert tudják, hogy ez nem lehet igaz. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Franciaország Elzász-Lotharingiának nem egészen másfélszáz éves birtoklásának jogcímén revánsháborut zúdított a világra, nekünk azonban hivatalos átiratban szemünkbe vágták, hogy ezeréves birtoklás nem lehet jogcím területek megtartására. Ám, ha Franciaország nem feledkezett meg ElzászLotharingiáról, mi sem felejtjük el Aradot, a Vág völgyét, kincses Kolozsvárt, a Tátra, Fátra, Mátra hóval koszorúzott ormait, a Vaskapu barna szikláit, a Dráva partját, a torontáli németet, a felvidéki tótot, Eákóezi népét, a ruthént, Attila utódait, a székelyeket, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) mert ha vállalunk is minden nyomorúságot és ha bele is törődünk minden nélkülözésbe, nemzeti méltóságunkról és becsületünkről nem mondhatunk le. Azt tartjuk olyan becsben és őrizzük olyan féltékenyen, mint Franciaország, a grande nation a maga becsületét és a maga méltóságát. (Ugy van! Ugy van! Taps a jobboldalon és a középen.) Bele kell vinnünk az európai köztudatba, hogy van magyar kérdés, van magyar probléma és hogy igen téves felfogás, amely szerint az európai békét kizárólag Németország helyzete veszélyeztette, és mivel Németországgal sikerült valamelyes modus vivendi-t létesíteni, a békediktátumok igazságtalanságai már reparálva vannak és az európai béke már biztosítva van. A versaillesi béke revíziója már kezdetét vette és ez koronája és veleje a német sikernek. Németország legyőzhetetlen energiájával és céltudatos politikájával el tudta ezt érni, mielőtt az uj állapotok petrifikálódni és konszolidálódni tudnának. És azért maradtunk mi messze Németország mögött, mert egyre mélyebben húzódtunk bele abba a sötét erdőbe, amellyé a békeszerződések tették Európát. Tudjuk ugyan, hogy Európa fórumán a 70 milliós Németorj szag gazdasági és nemzeti ereje nem quantité négligeable, de a német siker láttára mégis feltolakszik a kérdés: kellett-e nekünk, akik Németországgal együtt küzdöttünk, ennyire kiesnünk annak a német politikának köréből, amelyben ha benn maradtunk volna, a német sikernek legalább valamelyes módon részesei lehetnénk? Már pedig annyira sem vittük, hogy e német kérdéssel kapcsolatban elismerjék, hogy van magyar kérdés is, r amelynek megoldása még hozzátartozik Európa, főleg Keleteurópa békéjének biztosításához. Ez a multakhoz mérten már nagy hanyatlás, mert a magyar történelem legmostohább és legszomorúbb napjaiban is a magyar nemzet ügyét ugy tudtuk belekapcsolni az európai ; politikába, hogy Európa kénytelen volt tudo42*
