Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-532

178 A nemzetgyűlés 532. ülése 1926. évi április hó 19-én, hétfőn. ságot, tudatában vannak a nagy szenvedés­nek, amelyben a munkanélküliek vannak (Pikler Emil: Bacher hitelezői részére volt 200 milliárd!) és legalább annyira sietnek a munkanélküliek segítségére, amennyire ez módjukban áll. De a magyar kormány, a nem­zetgyűlés már jó néhányszor is tanúbizonysá­got tett, hogy nemcsak segíteni nem akar a munkanélkülieken, hanem még hallani sem akarja a munkanélküliek nyomorúságáról szóló beszédeket. Én nem fenyegetődzöm, de olyan dolgokat vetek előre, amelyeket jó lesz megszívlelni. (Pikler Emil: Bizony! A legfőbb ideje volna!) Én ugy látom, hogy a munkanélküliek két­ségbeesése végső fokon áll. Nem tudom meg­állapítani, hogy ez milyen formában fog ki­robbanni, de figyelmeztetni kívánom a nem­zetgyűlést, hogy az utolsó órában vagyunk, és az utolsó órában gondolják meg magukat, hogy ezt a kérdést olyan mostohán tovább ke­zelni nem lehet, itt legsürgősebben, a legrövi­debben kell intézkedéseket tenni. Mert az egy­általán nem megnyugtató, hogy a kormány­nak milyen beruházási Programm ja van, mert köztudomású, hogy a kormány, a városok, a községek és a magángazdasági élet beruházó programmjából következőleg a munkanélküli­ség csak fokozatosan, lassú lépésekben fejlőd­hetik vissza, addig még rendkivül sokat kell a munkanélkülieknek szenvedniök, és nekem az a meggyőződésem, hogy vannak egyes ipar­ágak, amelyekben még évek hosszú sora után sem lehet a munkanélküliséget egészen meg­szüntetni. Ezért azzal a gondolattal is kell foglalkoznia épen a törvényhozásnak, hogy miként lehet az úgyszólván állandóan foglal­kozás nélkül maradt embereket átszervezni, átcsoportosítani, más foglalkozási lehetőség­hez juttatni, mert ismétlem, vannak egyes iparágak, amelyek épen túlnagy voltuknál fogva sohasem tudják azt a létszámot foglal­koztatni, amely létszám most van. Egy jó reménység lehet csak az, hogy az ország határai nem maradhatnak mindig igy, azzal azonban a munkanélküliekéi áltatni nem lehet, hogy majd visszanyerjük az ország rági határait és akkor megint lesz munkaalka­lom bőven, akikor terjeszkedhetnek az ipar­ágak, az ország szükségletei nagyobbakká fog­nak válni és ennek folytán mindenki meg­kapja a maga foglalkoztatási lehetőségét. Ez nagyon messzemenő feltevés, én egyáltalában nem tudom és valószínűleg nagyon sokan nem tudják, hogy ez megvalósul-e. (Éhn Kálmán: De reméljük, hogy megvalósul!) Mondtam, hogv ez reménységünk. (Éhn Kálmán: Men­től hamarább! — Pikler Emil: Igen, de addig is élni kell ! — Éhn Kálmán: Helyes, die erről lemondani nem lehet! — Pikler Emil: Azt nem mondta! Idő kell hozzá mindenesetre!) Reménységből megélni nem lehet. Ha azok a határok, amelyek most vannak, még csak annyi ideig maradnak is igy, mint mióta fenu­állanak, a munkanélküliek közül nagyon sokan el fognak pusztulni. Ezzel kapcsolatban ismét a fajvédelemre hivatkozom. Méltóztassanak át­gondolni, hogy azok a munkanélküliek, akik most már két év óta, másfél év óta, de leg­alább egy év óta munka nélkül vannak, hogyan bírják családjukat felnevelni, mit csinálnak ott a gyermekek, a kicsiny, apró gyermekek, és különösen mi történik akkor, ha ilyen mun­kanélkülisélg közben köszönt be a csalátdszapo­rodás, amelynek törvényt szabni nem lehet s amelyet nem lehet megállítani azzal, hogy most munkanélküliség van. Méltóztassanak el­képzelni, hogy az ilyen körülmények között megszületett gyermekekre milyen élet vár, hogy azoknak milyen testi lesatnyulásban lesz részük. Ha tehát igazi fajvédőimet akarnak, akkor gondoljanak azokra a szerencsétlen gyermekekre, akikből a jövő nemzedék lesz, akikre .tulajdonképen ennek az országnak még nagyon nagy szükség lesz, De ha figyelmen kivül marad mindaz, amire itt a nemzetgyűlés igen t. tagjait figyelmeztettem, akkor ennek káros következményei elmaradni nem fognak, és késő lesz majd megbánni azt a meggondo­latlanságot, amelyet a nemzetgyűlés a jelen időkben elkövetett. A kormánynak a munkanélküliség idején védelmet kell nyújtani a munkásoknak az el­len, hogy a munkáltatók ezekben a kinos idők­ben ne zsákmányolják ki őket mértéktelenül és ha a védelmet nem is abban nyújtja, hogy tör­vényt hoz arról, hogy milyen munkabéreket, milyen minimumbéreket kell legalább is fizetni, — ilyesmit még fel sem merek- tételezni, mert a nemzetgyűlés jelenlegi összetétele szerintem olyan, amely összetételben ilyenről beszélni sem lehet — annyit azonban joggal el lehet várni a kormánytól, hogy ezekben a súlyos időkben legalább jó példával járjon elől és sa­ját üzemeiben ne törekedjék olyan ténykedé­seik kifejtésére, amelyek példát, utat mutatnak a magánmunkáltatóknak arra, hogyan és mi­képen kell a munkásokat kétségbeejtő helyze­tükben kizsákmányolni. A jelenlegi gazdasági katasztrófához tar­tozik a vámpolitika kérdése és a kereskedelmi szerződések kérdése is. Ajkkor, amikor a vám­tarifáról szóló törvényjavaslat előkészületei folytak, én bizonyos mértékig örvendezve álla­pítottam meg, hogy ime, a nemzetgyűlés tagjai közül igen sokan helyesen fogják fel Magyar­ország jelenlegi helyzetét és nagy ügyszeretet­tel vesznek részt az előkészítő akcióban. Ma­gam is megjelentem itt-ott azokkal a csopor­tokkal, amelyek a helyszínen akartak meggyő­ződést szerezni arról, hogy Magyarország ipara milyen helyzetben van, mennyire fejlett, mennyire szorul vámvédelemre és hol, milyen mértékű vámvédelemben kell részesíteni. Ügy gondoltam, hogy itt ki fog alakulni a vám­tarifa megalkotásával egy olyan iparvédelem, amelyre ennek az országnak szüksége van. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy az utolsó tiz év alatt 1913-tól 1923-ig Magyarország iparilag rendkivül sokat fejlődött. Több százra rug az újonnan alakított ipartelepek száma és sok ezer az iparban alkamazott munkáslétszám­növekedés. Ez a fejlődés tehát azt mutatta, hogy igenis, Magyarország ipara megérdemli a segítséget, a támogatást és védelmet, mert tanújelét adta rátermettségének, s bebizonyí­totta az ország előtt, hogy igenis, iparilag meg­felelőt tud produkálni, tud olyan termékeket előállítani, amelyek a külföldön készülnek. Alig-alig van már olyan iparcikk, amelyet belföldön, Magyarország területén elő nem tud­nának állitani. Vannak egyes iparcikkek, ame­lyeket nem lehet olyan szériában gyártani, mint tegyük fel az automobil, azonkivül az irógép, a számológép, a bicikli, a varrógép s ehhez hasonló iparcikkek, amelyeket nem azért nem csinálunk idehaza, mintha nem tudnánk, hiszen bicikli, varrógép is készült már Magyarországon, automobil is készült és készül is, azonban, hogy miért nem bir olyan erőre kapni az ilyen irányú termelés, mint más államokban, ennek magyarázata abban rejlik, hogy ezeket a cikkeket nagy szériák­ban kell gyártani, mert csak nagy szériákban

Next

/
Thumbnails
Contents