Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.
Ülésnapok - 1922-530
124 A nemzetgyűlés 530. ülése 1926. évi április hó 16-án, pénteken. zőbb arányszámokat állapított meg a vállalat, akkor a kedvezőbb arányszám fennmarad, az ítéletek körül azonban igen nagy és beható vita folyt hónapokon keresztül. T. i. sokan azt tartják, hogy a jogerős birói Ítéleteket nem lehet megváltoztatni. (Szilágyi Lajos : Nem sokan, hanem nagyon sokan !) Én a jelen esetben nem kivánok rátérni ennek a kérdésnek jogászi részére, mert majd módom és alkalmam lesz ezt a részletes tárgyalás során megtenni, csak hivatkozom arra a gyakorlati körülményre, hogy nagyon is demoralizáló hatása volna annak, ha ezek a jogerős ítéletek f enmaradnának és ezáltal jutalmazva lennének azok, akik a vállalatokat perelték, azokkal szemben, akik türelmesen megvárták a törvényhozási rendezést. Furcsa és demoralizáló hatása lenne annak, ha egy vállalatnál, amelynek mondjuk 100 tisztviselője van, ezek közül kettőnek lesz birói ítélete, a többi 98 pedig kedvezőtlenebb helyzetbe kerül. De demoralizáló hatása lenne ennek azért is, mert mindazok a tisztviselők, akik annak idején a kommün alatt részt vettek az egyes vállalatok lerontásában vagy lerombolásában, vagy legalább is azoknak részbeni lerombolásában, külön meg lennének jutalmazva azáltal, hogy ezeket a birói ítéleteket fentartják, mert azok mind pereltek. (Szilágyi Lajos : Mikor fogják már liquídálni a forradalmat ?) Ez föltétlenül erkölcstelen és nem védhető álláspont. (Szilágyi Lajos : Máshol intézzék el a kommunistákat !) Nem lehet a kommunistákat jutalmazni és nem lehet jutalmazni azokat, akik bennünket annak idején helyeinkről kidobtak és akik lerontották a vállalatot. (Szilágyi Lajos : Helyes, de intézzék el máshol !) A t. képviselőtársamnak majd módja lesz elmondani a saját véleményét. Tovább megyek és még egy körülményre hivatkozom, amely demoralizáló hatású és ez az, hogy akik korábban indították meg a valorizációs perüket, azoknak ítélete kedvezőtlenebb, rosszabb lesz, mint az arányszám, már pedig senki sem gondolhat arra, hogy olyan ítéleteket fentartsunk, amelyek kedvezőbbek a törvényhozási rendezésnél, de ne tartsunk fenn olyan jogerős Ítéleteket, amelyek kedvezőtlenebbek a törvényhozási rendezésnél, az arányszámnál. Ez nem lehetséges, mert két mértékkel nem lehet mérni. (Roüienstein Mór : Ebben az országban ?) Amikor mindezeket elmondottam, rámutattam azokra a fontosabb momentumokra, amelyek a javaslat ismertetéséhez szükségesek. A részleteknél lesz még alkalmam egyes tételekre vonatkozóan az álláspontomat kifejezésre juttatni. Egyre hivatkozom még, és ez az, hogy állandóan azzal akarnak hatni a közvéleményre, hogy úgy állítják be ezt a kérdést, mintha itt szembe állnának egymással a gazdag vállalatok ésa szegény nyugdíjasok. Ez nem így van. (Pikler Emil : Talán fordítva ?) Tönkrement, elszegényedett vállalatok állnak szemben szegény nyomorgó nyugdíjasokkal. (Györki Imre : Gazdag nyugdíjasokkal !) Ezeket kívántam a jelen alkalommal kifejteni és kérem a nemzetgyűlést, méltóztassék a törvényjavaslatot általánosságban a részletes vita alapjául elfogadni. (Helyeslés főbb felől.) Elnök : A pénzügyminister ur kivan szólani. Bud János pénzügyminister : T. Nemzetgyűlés ! Az előadó ur igen kimerítő előadása után én a kérdésnek inkább gazdaságpolitikai és szociálpolitikai részével kivánok foglalkozni. Elismerem teljes tárgyilagossággal és merem állítani, hogy nehezebb törvényjavaslat alig került még a törvényhozás elé, mint ez a törvényjavaslat. Ez a javaslat már előreveti árnyékát ama törvényjavaslat tárgyalásának, amelyet az általános valorizáció neve alatt ismerünk. Azt szokták mondani, hogy ebben a törvényjavaslatban is novum van. Sajnos, nóvumok vannak benne, mert ha visszamegyünk a történelemben, nem találunk olyan romlást a gazdasági életben és különösen a pénzügyek terén, aminőt a világháborúban átéltünk. Nem tudnám ilyen példaképen felhozni még a francia forradalom utáni állapotot sem, ahol szintén rendkívül nagy infláció következett be-, de hogy ez talán nem éreztette olyan végzetesen hatását, mindenesetre összefüggésben volt azzal a ténnyel, hogy abban az időben mégsem volt annyira komplikált és a modern értelemben kifejlett gazdasági élet, mint ma. Ez a törvényjavaslat és az ezután következő törvényjavaslat is mintegy liquidálása a háborús időknek, és természetes, hogy akkor, amikor oly rettenetes romlás következett be a gazdasági életben, amikor a pénz értéke úgy nálunk, mint igen sok más államban is olyan végzetesen leromlott, ezeket a kérdéseket könnyen és egyszerűen elintézni nem lehet. Ennek a törvényjavaslatnak nehézsége is épen abban rejlik, hogy rendkívül nagy elvek ütköznek benne össze. Az egyik a gazdaságpolitikai, a másik a szociálpolitikai elv. Nem merném azt állítani, hogy e között a két elv között ellentét van, ellenkezőleg inkább azt merném állítani, hogy a kettő között összhangnak kell lenni, és alapjában véve egészséges gazdasági élet csak ott lehetséges, ahol kellően tudja az ember érvényesíteni a gazdasági és a szociálpolitikai követelményeket. (Pikler Emil : Szociális gazdaságpolitika kell !) De viszont ebből kifolyóan ép oly tárgyilagossággal következik annak a másik elvnek lerögzitése is, hogy nem lehet szociálpolitikát követni a gazdasági élet teherbíró képességén túl, mert végeredményben az ilyen szociálpolitika időlegesen mutathat fel ugyan szép eredményeket, de azért végzetes romlásba viszi bele a gazdasági életet, ugy hogy épen azok sinylik meg az ilyen intézkedéseket, akiknek érdekében azok történtek. (Ugy van ! főbb felől.) Ebből a szempontból kell megítélni ezt az egész kérdést is. Teljes tudatában vagyok annak, hogy itt a társadalomnak milyen rendkívül értékes "elemeiről van szó, azonban ne tessék azt elfelejteni, hogy magukról a vállalatokról is fel kell tételeznem, hogy tudatában vannak kötelességüknek. (Kiss Menyhért : Nincsenek tudatában ! — Szilágyi Lajos : Ne méltóztassék olyan nagyon bizni bennük 1 Mi nem vagyunk róluk ilyen jó véleménnyel ! — Zaf.) BárnuTyen nagy is az ellenzés a másik oldalon, mégis fentartom ezt az állításomat, mert végeredményben számoljunk a helyzettel és ha mi beleéljük magunkat abba, — és azt hiszem, e tekintetben szociáldemokrata képviselőtársaim sincsenek más véleményen — hogy kapitalisztikus rendszerben élünk, akkor azt kell keresnünk, hogyan fejlődhetik ki egy egészséges kapitalista rendszer. Ha végignézek épen az elmúlt évtizedeken, nem állítom azt, hogy azelőtt nem voltak lehetetlen kinövései a kapitalizmusnak, de a legutóbbi évtizedeket épen a szociális gondolatnak mind erősebb térfoglalása jellemzi. Méltóztassék csak attól kezdve vizsgálni a kérdést, amikor felmerült a szociális biztosítás problémája, amelynek nyomán megszületett a többi alkalmazottak nyugdíjkérdésének megoldása is. Talán lehetne azt vitatni, hogy nem lett volna-e helyesebb nálunk is és az összes külföldi államokban bevonni a biztosítás keretébe az öszszes alkalmazottakat. Ezen túl vagyunk. Amikor azt látjuk, hogy a vállalatok nagy részének legnagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy nyugodt, megelégedett tisztviselőik legyenek és igen is biztosították a tisztviselők nyugdíját, — s ezzel kapcsolatban a modern kapitalizmusnak szociális gondolattól átitatott akarata érvényesül, és épen ennek kivántak eleget tenni a vállalatok — akkor azt