Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.
Ülésnapok - 1922-530
122 A nemzetgyűlés 530. ülése 1926. redukált országggal és lakossággal dolgoznak, igy tehát kereseti lehetőségük sokkal kisebb, mint amilyen volt. (Malasits Géza: Erősen vásárlóképtelen lakossággal ! Ez a hat éves kurzuspolitika eredménye !) Azután a pénzintézeteket tekintve, ehhez még hozzájárul az a körülmény is, hogy ők követeléseiket valorizálatlanul hajtották be, viszont pedig angol, francia és olasz hitelezőiknek súlyos valorizációs terhek mellett kellett tartozásaikat kifizetni. A tőke tehát, amely mellett kereshetnének a vállalatok, lényegesen megcsökkent, lényegesen megcsappant. Itt ismét egy pár nagyon érdekes adatot hozhatok föl, amelyek szintén hivatalosak, amennyiben azokat a Statisztikai Hivatal kiadmányából vettem ki. Ezek szerint 1913 december 31-én a 13 vezető pénzintézetnél elhelyezett betét 752 millió volt, a folyószámlabetét pedig 865 millió ; a takarékbetétek a f. é. február hó 28-iki kimutatás szerint 277 millióra, a folyószámlabetétek pedig 357 millióra zsugorodtak össze. Láthatjuk ebből, hogy a pénzintézztek a rájuk bizott idegen tőkék erős megcsappadása folytán nincsenek abban a helyzetben, hogy elérjék azt a jövedelmező séget, amely a múltban volt s ezért nem is tudnak ugy fizetni, mint a múltban. (Györki Imre : Tessék a vezérigazgatóknak a múltban volt és a jelenlegi fizetésére is rátérni !) Kérem, arra is rátérek, nem tudok mindent egyszerre elmondani. Ha az előbb említett két összeget egybevetjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a pénzintézetek által kezelt idegen tőke a takarékbetétekben a régi állománynak nem egészen 14-6 %-át, az összbetétállománynak pedig 28-4%-át teszi ki. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy az idegen tőkék sorából kiesett egy 2-5 milliárdot kitevő összeg is a záloglevél- és kötvényállomány hiánya, folytán, és ez a körülmény szintén hátrányosabbá teszi a vállalatoknak a rájuk bizott idegen pénzek útján való kereseti lehetőségét. Nem szabad azonkívül a vállalatok elbírálásánál figyelmen kívül hagynunk az adóterhek lényeges emelkedését sem. A társulati adó, az alkalmazottak kereseti adója, a jövedelmi adó nagy mértékben fokozódott; nem is beszélek a forgalmiadóról, amelynek csak egy elenyésző hányadát lehetett a kliensekre áthárítani. Ez mind hátráltatja, kisebbé teszi a vállalatok kereseti lehetőségét, jövedelmezőségét. Ennek eredményeként mutatkozik az az óriási differencia, amely az egyes vállalatok rezsiköltségei között mutatkozik a békebeli állapotokkal szemben. Mert mi volt a helyzet ? Békében a pénzintézeteknél a brutto nyereségnek körülbelül egynegyed része volt a rezsiköltség, ma pedig az a helyzet, hogy rezsiköltség a brutto nyereségnek 60—70 %-át teszi ki. (Reischl Richard : A vezérigazgatóknak nagy a fizetésük !) Az elmondottak alapján nyugodtan merem állítani, hogy képtelenség arra gondolni, hogy — a vállalatok jelenlegi teherbíró képességét figyelembevéve — egy százszázalékos valorizációt lehessen megállapítani. Az előttünk fekvő törvényjavaslat az átértékelés tekintetében három alternatívát ismer. Vannak bizonyos vállalatok, amelyeknél a felértékelés ministeri rendelet alapján történik, ilyenek a vasutak, a Jegyintézet, az Országos Munkásbiztosító Pénztár. Ezeknek nyugdíjait azért nem lehet törvényhozásilag szabályozni, mert annyira különböző természetű és teljesítő képességű vállalatokkal állunk szemben, hogy azokat^ egy kalap alá foglalni teljesen lehetetlen. A másik csoportban tartoznak azok a vállalatok, illetőleg, — hogy a törvényjavaslat szövegét szószerint idézzem — azok a részvénytársaságok és szövetkezetek, amelyek az 1914-ik évi július hó első napja előtt már fennállottak. Ezeknél a nyugdíjkötelezettséget az arányszám alapján kell megállapítani, (Szilágyi Lajos : évi április ho 16-án, pénteken. Ezeket sem lehetett volna egy kalap alá venni !) vagyis viszonyítani kell a békeidőben fennállott vagyoni állapotot a jelenlegi vagyoni állapothoz. Végül van egy harmadik csoport, a törvényjavaslat szerint azok a nyugdíjigények, amelyek továbbra is bírói kézen maradnak s amelyekre vonatkozólag a törvényjavaslat 11. §-a intézkedik ; ezeknél az átértékelés a biróság által megállapítandó mértékben lesz végrehajtva. A javaslat elleni támadások főleg az arányszám rendszere ellen folynak. (Szilágyi Lajos : Ugy van ! A mérlegek ellen !) Arra is rá fogok térni. (Pikler Emil : Erre nem lehet rátérni, becsületes mérleg kellene !) Kérem, erre is rá fogok térni. A joggyakorlat az utóbbi időben a nyugdíjigények valorizálásánál meglehetősen labailis volt. A legsajátságosabb indokolásokkal találkozunk. így pl. igen érdekes az egyik ítéletnek az az indokolása, hogy a vállalat fizethet aránylag annyit a nyugdíjasának, mint amennyit a jelenlegi vezetőjének fizet. Erre még az egyik curiai ítéletben is látok célzást abban a kitételben, hogy a vállalat vezetőjének magas fizetést tudván adni, a nyugdíjterhek valorizálását is megbírja 100%-os alapon. Természetesen a bíróságok nem voltak abban a helyzetben, — és ezt bizonyára mindenki koncedálja — hogy a vállalatoknak teljes jövedelmezőségét és vagyoni állapotát vizsgálat tárgyává tehették volna, annál kevésbé, mert maguk a vállalatok sem voltak abban a helyzetben, hogy fölfedhették volna azokat a tényeket és rámutathattak volna azokra a fontos argumentumokra, amelyekre, ha rámutattak volna, nem hozattak volna ezek az Ítéletek. Ilyen labilis gazdasági viszonyok mellett viszont, mint amilyeneket most élünk, a vállalatoknak jól felfogott érdekük volt az, hogy ne teregessék fel azokat a sebezhető pontjaikat, amelyeknek ismerete folytán ugy belföldi, mint külföldi hitelük veszélyeztetve lett volna. A legtöbb per tehát, amely a nyugdíj valorizálása iránt megindult, eleve abban a tudatban indult meg, hogy a vállalat a javára szóló viszonyokat és körülményeket nem tudja kidomborítani. Meg kell itt emlékeznem arról a szempontról is, amely az utóbbi időben napirendre került és amelyet közbeszólások formájában most is hallottam, hogy t. i. a vállalatok vezetői túlmagas fizetéseket, jövedelmeket húznak. (Szilágyi Lajos : Aránytalanul magasakat ! — Lendvai Isiván : De milyen magasakat !) Ennél a kérdésnél nem szabad elfeledkeznünk egy olyan szempontról, amely feltétlenül nyomatékosan esik itt a latba, még pedig arról, hogy az a vezető teljes eszével, lelkével és teljes odaadással csak annak a vállalatnak él és ezért nem vonható egy kalap alá ez a vezető azzal a tisztviselővel, aki csak részletmunkát, csak manuális vagy manipulacionális munkát végez. (Lendvai István : Aki tehát csak a fél eszét használja ! — Szilágyi Lajos : Az is teljes eszével dolgozik annak a vállalatnak !) Aki manuális munkát végez, nem vonható egy kalap alá annak a vállalatnak a vezetőjével. E tekintetben hivatkozhatom Bernhard Shaw-ra is, aki egy helyen — és ezt idézhetem — azt mondja, hogy ezeknek a vezetőknek joggal nagyobbak az igényeik, mert hiszen az, hogy a vállalat vezetését otyan energiával tudják vinni és annyira csak a vállalatnak tudják szentelni minden idejüket és idegüket, nem vonható egy kalap alá a manuális munkát végző kis tisztviselő munkájával. Akik az arányszámot támadják, elsősorban azt kifogásolják, hogy az arányszám nem tünteti fel a tényleges vagyoni helyzetet ; még pedig két oknál fogva nem tünteti fel : elsősorban azért, mert a vállalatok teljesítő képességének nem egyedüli mértéke a vagyoni állapot, másodsorban pedig azért, mert a vállalatok pengőmérlegei nem fognak