Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-518

A nemzetgyűlés 518. ülése 1926. között tehát ezek a bizonyítási indítványok ebben a tekintetben feleslegessé váltak s a vizsgálóbizottság épen ezért vállalja a felelősséget azért, hogy ezeket az indítványokat elutasította. Bátor vagyok utalni arra is, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság már olyan hosszú ideig működött, hogy ugy a parlament, mint a közvélemény sürgette a vizsgálóbizottság működésének befejezését, ugy hogy — amint azt Örffy t. képviselőtársam is kifejtette — már ebből az okból is a bizottság az egyébként is lényegtelen és szükségtelennek, minősített bizonyítási indítványokat elutasította. Egy indítvány volt, amely az utolsó napon is vitás kérdés volt. Azt hiszem, nem követek el indiszkréciót azzal, ha azt mondom, hogy azok a bizottsági tagok, akik a parlamenti vizsgálóbizottság egész irányítását és ellenőrzését vezették, a bizottság működése végén már csak egy meghallgatást tartottak fenn és ehhez ragaszkodtak komolyan: Pallavicini György őrgróf meghallgaásához. De ettől nem esett el a t. Nemzetgyűlés és az ország, mert ő ezt olyan helyről tette meg, amely őt megilleti és amely helyről per longum et latum, elmondhatta azt, amit el akart mondani. Megjegyzem még azt is, hogy alaki szempontból sincsen igaza azoknak, akik ezt a dolgot kifogásolták, mert Pallavicini őrgróf ur meghallgatását az az indítványozó bizottsági tag egészen más tekintetben indítványozta, ugy hogy az a vád, amellyel emiatt a bizottságot illették, nem áll meg, hiszen az indítványozó bizottsági tag más kérdésben akarta őt meghallgatni, más momentum volt tehát az, amelyre nézve kihallgatását szükségesnek tartotta. Az alaki kérdések tekintetében szükségesnek tartom még egy kérdéssel foglalkozni, s ez az, ami miatt szintén állandóan szemrehányás érte a bizottságot. Megjegyzem, ezek a támadások erősebbek voltak a bizottság tárgyalása alatt, mint tárgyalása után. Ez a kérdés a letartóztatásban lévő, meghívott, de meg nem jelent vádlottak magatartására vonatkozik. Méltóztatnak tudni, hogy a bizottság elrendelte Nádosy Imre, Kurtz Sándor és Gerő László meghallgatását, azonban ezt foganatosítani nem állott módjában, mert ezek a meghívásnak eleget nem tettek és a bizottság előtt meg nem jelentek. E tekintetben azután hosszú vita folyt a parlamenti vizsgálóbizottság előtt. Mindenféle megoldási tervek merültek fel abban a tekintetben, hogy ezek a vádlottak a bizottság szine elé citáltassannak, azonban egyetlenegy olyan felszólalás sem volt, amely azt állapította volna meg, hogy a bizottságnak módjában és jogában volna kényszereszközöket alkalmazni. Felmerült egy gondolat, hogy az igazságügyminister ur, illetőleg a királyi ügyészség karhatalmi erővel vezesse oda a vádlottakat a bizottság helyiségébe, — habár vallomásra őket kényszeríteni nem is lehet — de mindannyiunknak az volt az érzése, hogyha ezt a javaslatot elfogadnánk, a bizottság túllépné hatáskörét. Én magam ama véleményemnek adtam kifejezést, hogy ezt már a személyes szabadság védelme szempontjából is perhorreszkálandónak tartom, mert a vádlottak személyes szabadsága igaz, hogy korlátolva van, de ez a korlátozás is relatív, nem abszolút, a királyi ügyészség nem rendelkezik felettük feltétlenül és nem eszközölhet olyan ténykedéseket, amelyeket a törvény nem enged meg. Éüen azért a bizottság ugy döntött, hogy a kérdés felett napirendre tér. Eassay t. képviselőtársamnak volt egy inNAPLÓ. XL. évi március hó 16-án, kedden. 235 ditványa, amelyet ő finom jogászi érzékkel megindokolt, és miután ő maga is látta azt a fonák helyzetet, hogy kényszereszközöket alkalmazni nem lehet, azt indítványozta, hogy a bizottság forduljon a nemzetgyűléshez^ azzal a kívánsággal, hogy törvény létesíttessék, mely a parlamenti vizsgálóbizottságnak a vonatkozó hatáskört és rendelkezési jogot megadná. Ez azonban szerény véleményem szerint megint csak mellékvágányra vitte volna az ügyet, úgyhogy a bizottság bölcsen ugy döntött, hogy az indítványt nem fogadta el. ÍSr". Voltam bátor utalni arra, hogy ebben az előadói javaslatban, amelyet a bizottság jelentéssé emelt, megvan minden. Az összes tények igazán olyan objektíven, jogászi módon és a birói toll objektivitásával vannak felsorolva, hogy ehhez az anyaghoz hozzátennivaló nem szükséges, a dolog bővebb kifejtése majdnem lehetetlen, úgyhogy amikor felszólalásomra készültem, egy bizonyos kétely merült fel bennem, vájjon tudok-e én valami nóvumot mondani, hiszen szupponáltam azt, hogy ezt a bizottsági jelentést a t. Nemzetgyűlésnek minden egyes tagja ép ugy ismeri, mint ahogy én Igyekeztem azt megismerni. Sajnos azonban, a vitában elhangzottak után arra a konklúzióra jutottam, hogy bizonyos momentumokat ki kell emelnem. Elnézést kérek az igen t. Nemzetgyűléstől, mert újdonságot nem fogok mondani s ezek, amiket elmondandó vagyok, szebben, jobban, okosabban el vannak mondva a bizottsági jelentésben, de Györki képviselő ur felszólalása után kénytelen vagyok ismétlésekbe bocsátkozni. Ezt megelőzőleg azonban kénytelen vagyok megemlíteni, hogy épen a parlamenti vizsgálóbizottság állásfoglalása szempontjából nagyon jelentős körülménynek látszik az, hogy mig a parlamenti vizsgálóbizottságnak azt elfogadó_ tagjai, 18-an, helyesnek és jónak tartották a jelentést, addig a másik hét bizottsági tag közül öten egy véleményt fogadtak el, a másik kettő pedig különvéleményt terjesztett elő, (Lendvai István: És mi van az egységes párt liberális szárnyával, képviselő ur!) úgyhogy látszik, hogy a parlamenti vizsgálóbizottsásc ellenzéki tagjai között sem volt ebben a tekintetben egységes álláspont. Egy-két szóval vagyok bátor az előbb előadott indokolás folytán foglalkozni ennek a bűnügynek politikai vonatkozásaival a kormány felelőssége szempontjából. Megállapilható az, hegy a kormány ezzel az üggyel a Kozma-féle információ által jutott először kapcsolatba. (Lendvai István: Ez a Távirati Iroda mindig bajt csinál!) Kozma Miklós — le van fektetve az ő nyilatkozata ép ugy a bűnügyben, mint a parlamenti bizottság munkálatai során — egy izgalmas ülés után, amikor meglehetős nagy tumultus szokott lenni, — hiszen tudjuk, hogy a ministerelnök urat, amikor az ülésteremből távozik, nagy tömegben fogják körül ugy a képviselők, mint azok, akik a folyosón megjelentek abból a célból, hogy vele beszéljenek — közléseket tett a ministerelnök urnák olyan módon azonban, hogy — mint azt a ministerelnök ur nyilatkozata is megerősíti — öt perc múlva már azt sem tudta, hogy ki mondotta neki, a ministerelnök urnák fülébe ki súgta a dolgot távirati stílusban, azzal a beköszöntéssel, hogy »elmondok egy fantasztikus marhaságot« és ezek után elmondotta azt, hogy a Nemzeti Szövetségben frankok vannak. Ha nekem azt mondja valaki, hogy fantasztikus marhaságot mond, (Lendvai István: Bocsánat, ez imparlamentáris kifejezés! Ezért 81