Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-517

180 A nemzetgyűlés 517. ülése 1926. évi március hó 2-án, kedden. őr gr. Pallavicini György: T. Nemzetgyűlés! Régi parlamenti szokásnak megfelelően egész "röviden reflektálni kivánok előttem szólott t. képviselőtársam beszédére. Csak egészen röviden azért, mert beszédem főtémája a frankhamisítás ügye, mig az igen t. képviselő ur nem erről beszélt. Azonban azt hiszem, megérthettük volna egymást is igen könnyen, ha az igen t. képviselő ur nem állította volna fel azt a hibás teóriát, hogy a nemzet becsülete bármiképen is összefüggésben van a kormány becsületével. Ez ellen a legélénkebben tiltakozom és beszédem folyamán épen azt akarom bebizonyítani, hogy a nemzet becsületének semmi köze a kormány becsületéhez. (Nagy Vince: A kormány megy, a nemzet marad!) Mármost rátérek beszédem tulajdonképeni tárgyára. (Szili Bálint: Ez nemzeti kormány! Becstelen kormány nem lehet egy nemzet kormánya! — Horváth Zoltán: Azért kell elmennie! — Szijj Bálint: Azért nem kell elmennie!) A frankhamisítás kérdéséről kivánok beszélni. A frankhamisitási ügyben az eddig elhangzott véleményekkel szemben igen sok vonatkozásban teljesen más nézetem van és más állásponton állok. Mindenekelőtt azt kívánom megállapítani, hogy a frankhamisítás ügyében engem a külállamok kormányainak, vagy a külföldi véleményeknek megnyilatkozása egyáltalán nem érdekel. Ellenkezőleg, ha tudnám azt, hogy a kormánynak azért kell távoznia, mert külföldi nyomás kényszeríti őt erre, talán ez volna az egyetlen indok, amiért a kormány mellé állanék. Én azt 'állit om és vallom, hogy ez az ügy tisztán Magyarország belügye, nekünk kell ezzel az üggyel végezni, nekünk kell itt tisztítani és nekünk kell megakadályoznunk azt, hogy a jövőben a magyar közéletben ilyen kérdések ismét elő fordulhassanak. Ebben nem a külföldi nyomás vagy egyes külföldi diplomatáknak Magyarországhoz való viszonya a mértékadó, hanem tisztára az hogy nekünk fel kell ébrednünk és végre tisztitanunk kell minden téren, ahol látjuk azokat a fekélyeket, amelyeket a közéletből el kell távolitanunk. Ezekre a vonatkozásokra egyébként bátor leszek beszédem további részében rátérni. Eltekintve a külállamok beavatkozásának kérdésétől, talán más vonatkozásban is eltérek ugy a kormánypártnak, mint talán az ellenzéknek is eddig hangoztatott felfogásától. Én tudniillik nem tudom a most letartóztatásban levő tetteseket, mint egyedül felelősöket ós bűnösöket nézni és legfőképen nem tudom őket elitélni abban a beállításban, ahogyan a szerepüket a különböző kormánynyilatkozatok feltüntetik. Ha ennek a vitának előzményeit nézzük, csodálatosan azt látjuk, hogy amikor ellenzéki oldalról felhangzott kivánság, hogy világosság derüljön az egész vonalra, a kormánypárti oldalon mindig elhangzott a válasz, hogy mi is ezt akarjuk. Amikor azonban a parlamenti bizottságban ellenzéki képviselőtársaim a bizonyítást akarták kiegésziteni, a kormánypárti képviselők többségi szavazatukkal mindenkor elzárkóztak attól, hogy kihallgattassank azok, akik az igazságra fényt tudtak volna deríteni. (Nemes Bertalan: A 18-ik ülésen! — Nagy Vince: Akár a 28-ikon! — Vázsonyi Vilmos: Fecsegessél töltöttük az időt! — Nagy Vince: Tetszik látni, már kész a vádirat, mégis pótnyomozást kellett csinálni! — Pesthy Pál igazságügyminister: Ez nagyon sokszor megesik!) Elnök: Csendet kérek! Örgr. Pallavicini György: Ezzel a felfogással szemben kezdettől fogva teljesen más állásponton voltam. Én az ország szempontjából talán nem is tartottam fontosnak, hogy ez a kérdés kiderittessék. Amikor még a frankügy kezdetleges stádiumában volt, igen sok tanura hivatkozhatom, az volt az álláspontom, hogy itt nem az a fontos, hogy minden kiderittessék, hanem fontos az, hogy a sértett fél, vagyis a Banque de France meg tudjon kellő időben mindent, amihez joga van, megtudja azt, hogy kik hamisítottak, miképen hamisitottak; a technikai kérdés volt, azt hiszem, az egyik főkérdés és egyéb ilyen vonatkozások vannak itt, amelyek őket úgyis, mint a francia nemzeti bankot, úgyis mint Franciaországot esetleg politikailag érdeklik. Egyetlen esetben lett volna lehetséges, hogy ezek a jogos követelések gyorsan kielégíttessenek, és én reméltem, hogy a kormány erre az álláspontra fog helyezkedni, de ezt nem tette. Ez az egy eset, amint később be fogom bizonyitani, az lett volna, hogy a kormány lemond és átadja helyét olyan kormánynak, amely távol áll minden gyanútól. (Ugy van balfelöl. —• Szijj Bálint: Ez a kormány távol áll tőle!) Erre a kérdésre rá fogok térni később. Most arról a stádiumról beszélek, amikor a frankügy kipattant és amikor jóhiszeműen és a kormányelnök nagy rutinjában bizva, azt hittem, hogy ez lesz az a lépés, amelyet ő meg fog tenni. Ez akkor kielégítette volna a külföldet, bár jelzem, hogy a külföldnek ehhez az ügyhöz, nézetem szerint, semmi egyéb köze nincs, mint az, hogy a sértett Banque de France-nak jogos igényeit biztosítva lássa. Kifelé is és befelé is elég lett volna az, ha olyan kormány jön, amely távol áll mindazoktól a mulasztásoktól amelyeknek megtörténtét később leszek bátor bebizonyitaiii. Ez lett volna, azt hiszem, az egyetlen eset, amely azt eredményezte volna, hogy ma már legalább is itt a nemzetgyűlésen nem beszélnénk többé frankhamisításról. (Horváth Zoltán: Ezzel megelőzött volna mindent! — Renczes János: Hogy maguk üljenek a kormányelnöki székbe!) Ha bármely képviselőtársam kételkednék ebben az előadásomban, nagyon szívesen vagyok hajlandó igen komoly és a kormányhoz nagyon közelálló férfiaknak tanúságára hivatkozni, és azokkal bizonyítani ezt a nézetemet, amelyet már január elején vallottam. A hivatalos véleménnyel szemben én mindenekelőtt nem azoknak az embereknek bűnösségét hangoztatom, akik ma letartóztatásban vannak, hanem inkább azokét akik éveken át tűrték és engedték, hogy a frankhamisítás megtörténhessék. (Ugy van! balfclől.) A vádirat szerint Windischgraetz az. aki főtettesként, főbűnösként szerepel, a többiek egyrészt bűnrészességgel, másrészt bűnpártolással vannak vádolva. Már ez a megkülönböztetés is, amelyet a vádirat Windischgraetz és Nádosy közt tesz, egyenesen megdöbbentő minden objektiven gondolkozó ember előtt. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsobalcldalon. — Rassay Károly: Jogi képtelenség.) Mert aki Windischgraetzet csak egy kicsit is ismeri, — és ki ne ismerné itt képviselőtársaim közül! — az teljesen tisztában lehet azzal, hogy sem egyénisége, sem képességei, sem a kormánnyal való addigi nexusai nem predesztinálták őt arra, hogy képes legyen megmozgatni eg*y olyan egész nagy hivatali apparátust, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) amelybe az államnak rengeteg sok funkcionáriusa volt belekeverve. Mindannyian tudjuk róla, hogy eszközeiben kevéssé válogatós, nagyon ambiciós, de mindenkor ideális indokoktól vezetett ember volt,