Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-516

A nemzetgyűlés 516. ülése 1926. évi március hó 1-én, hétfőn. 145 terelnek ur báró Perényivel bizonyos formák között levelezett, ezt jogosan kifogásolni nem lehet. (Ugy van! jobbról.) Ez a levél azonban nem volt nagyon barátságos, hanem elég határozott erélyes utasitást adott abban a ministerelnök ur s a leghatározottabban állást foglalt ebben a kérdésben. Ebből most következtetéseket levonni igazán nem lehet, annál kevésbé, mert méltóztassanak esak magukat a ministerelnök ur helyzetébe beleképzelni. A ministerelnök ur hallott Kozmától egy sugásszerü kijelentést akkor, amikor Genfbe készült utazni az ország legvitálisabb érdekeinek megvédésére, tele volt a feje gonddal és azokkal a terveivel, amelyeket Genfben keresztül akart vinni. Csoda volt, hogy a ministerelnök ur egyáltalában gondolt erre. (Rothenstein Mór: Csodák is történnek? — Kováts-Nagy Sándor: Hallgasson már!) És itt egy igen fontos momentumra kell rámutatnom. Nem jutott és nem juthatott-e eszébe az 1922. évi beszélgetés, amelyben a frankhamisításról tényleg szó volt s amelyről a ministerelnök ur is jegyzőkönyvbe^ mondta, hogy vissza emlékezett rá! A kérdés roppant egyszerű. Asszoeiálta-e ezt a ministerelnök ur, amikor egy pénzhamisításról volt szó, a régi előkészületi dologgal? Nem, inert nevet nem jelölt meg Kozma Miklós, világos tehát, hogy beidentifikálnia, beazonosítania azt a dolgot nem lehetett, egyszerűen azért, mert hiszen a Kozma-féle súgásnál neki még fogalma sem volt arról, hogy Windisehgraetz szerepel az ügyben. Ha Wihdisehgraetz nevét Kozma közölte volna, akkor talán meg lehetne konstruálni a gyanút, — de csak a gyanút! — hogy a ministerelnök ur igenis* asszociálta vagy asszociálni köteles lett volna az 1922. évi frankhamisítást és ennélfogva talán másként kellett volna eljárnia, mint ahogy de facto eljárt. T. Nemzetgyűlés! Ha egy ministerelnöknek, aki már majdnem négy éve ministerelnök ezekben a szerencsétlen időkben, aki naprólnapra vagy legalább is hetenkint-havonta hallott, különösen ministerelnöksége első idejében, számos olyan puccsdolgról, amelyeknek 99%-a nem vált be, nem mondták, hogy az a frankhamisítás kitől ered, csak megemlitették a tényt, teljes lehetetlen attól a ministerelnöktől megkivánni, hogy ilyen bejelentéseknek túlságos jelentőséget tulajdonítson. A Windisehgraetz-féle esetre ő nem emlékezett. Benne tényleg csak utólag ébredt fel a gyanú, amikor Windisehgraetz nevét hallotta a hágai eseményekkel kapcsolatban. (Propper Sándor: Nagypénteken mossa holló a fiát! — Gr. Bethlen István ministerelnök: Nincs szükségem rá, még ilyen vádaskodással szemben sem!) Egészen más képet alkothatna az ember magának a ministerelnök viselkedéséről, ha tényleg már a Kozmától nyert értesülése első percétől fogva Windischgraetzre oka lett volna gyanakodni. De erre semmiféle tárgyi feltétel nincs, hiszen utóvégre hamis pénzt az egész világon készitenek és készitettek; hallottuk, hogy Portugáliában is és máshol is gyártottak hamis bankókat. (Propper Sándor: De nem állami hivatalban és állami funkcionáriusokkal! - Zaj.) Amikor ez a kérdés utólag a frankibiz.ottság elé került, mindnyájunkra bizonyos benyomást tett és tudtu kelőre, hogy az ellenzéki, illetőleg a kisebbségi vélemény bizonyára fel fogja azt használni, —- és az ő szempontjából fel is kellett hogy használja — hogy miért nem emiitette meg Bethlen ministerelnök ur ezt a bizottság előtti első meghallgatása alkalmával. A ministerelnök azonban teljesen akceptábilis indokot mondott; azt mondotta, hogy amig nem kellett, nem akarta Teleki nevének alaptalan meghurcolását. De mondott még egy másik nagyon fontos indokot is; azt mondotta: mihelyt Windisehgraetz neve szó baker ült, ő visszaemlékezve erre, ministertársai előtt nyilatkozott erről és készségét jelentette ki arra is, hogy ha akarják, jegyzőkönyvbe adja; hogy jegyzőkönyvbe nem vették, illetőleg hogy azt tanácsolták, hogy ne vegyék jegyzőkönyvbe, annak nyilvánvalóan megvan a maga egészséges, jogi, büntetőjogi indoka: olyan cselekményről volt szó, amely akkor még nem is kezdődött el, mert hiszen a végrehajtás nem volt elkezdve, sőt még kisérleti stádiumban sem volt a dolog; az első ügy meg is^ szűnt. A két eset között tehát azonosság nem lévén, teljesen felesleges és tárgytalan volt, hogy ezt az esetet felelevenítsék Csak mesterséges jogi konstrukciókkal történt ennek a két esetnek az összekeverése és az a terv, hogy az akkor szerzett tudomásáért a mostani esetben akarták felelőssé tenni. Azzal a másik érvvel, hogy Perényi másfél nap alatt nem juthatott a ministerelnök elé, illetőleg hogy a ministerelnök nem fogadta őt, sokat nem foglalkozom. A ministerelnök Genfbe készült s igazán nem kivánhatta tőle senki sem, hogy amikor az ország külpolitikájára és pénzügyeire is annyira fontois dolgokkal volt terhelve, időt szakítson erre. De mi lett volna, ha Perényi tudott volna is vele beszélni? Ezt tartom a többségi vélemény igen logikus álláspontjának, hogy ki van fejtve, hogy Perényi maga kijelentette, hogy teljesen megnyugtatta Nádosy utasittatása. Ha Perényi a ministerelnökhöz ment volna és megmondta volna néki a dolgot s ha a ministerelnök azt mondotta volna neki, hogy Nádosyt utasitotta, Perényi megnyugodva távozott volna. Lett volna ennek folytán valami más evolúció? Nem! Alig hiszem, hogy lett volna, épen ezért ezzel a kérdéssel nem is foglalkozom tovább. Még csak egy kérdésre térek rá és ezzel be is fejezem felszólalásomat. Ez az ügynek december 18-iki igen fontos, kritikus fázisai, amelyre nézve már az ellenzéki, illetőleg a kisebbségi vélemény akként konstruálta meg álláspontját, hogy a minister elnöknek akkor már gyanakodnia kellett volna és egészen másként kellett volna Nádosyva.1 szemben! viselkednie. Leszögezem először is, hogy Nádosyra akkor még alig lehetett gyanakodni. Erre csak a hágai távirat után, vagyis december 22-én volt ok, amikor értesültek Jankovich vallomásáról is. Mindössze talán arra lehetett volna a gyanút alapitani, hogy tudták azt, hogy Jankovich a külügyministeriumban Nádosy révén szerezite meg az útlevelet. Fel lehet tenni, hogy a külügyministeriumiban Nádosynak ez a szerepe lehetett gyanút keltő, de az is el volt képzelhető, hogy Nádosy jóhiszeműen ajánlhatta Jankovichot. Hiszen Jankovich társadalmi helyzete olyan volt, hogyha hozzá hasonló társadalmi állású férfiú szintén ilyen kérelemmel ment volna Nádosyhoz, esetleg ajánlotta volna őt is, tekintet nélkül minden frankügyre. A ministerelnök azonban abban a pillanatban, amikor 17-én Nádosy az ő utasításának nem tett eleget, 18-án, tehát másnap — rövidebb terminust nem tudok elképzelni — elővette a belügyministert itt a parlamentben és azonnal átadta neki Nádosyt ugy, ahogy van, az üggyel együtt és utasitotta vele szemben a legszigorúbb eljárásra. Ettől a_ perctől fogva Nádosy val szemben a belügyminister felelős,