Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.
Ülésnapok - 1922-498
82 A nemzetgyűlés 498. ülése 1926. IgT a parlamenti szokás és ildomosság által tiltott anyagból nem kivánok előhozni a nyilvánosság elé semmit sem, még abban az esetben sem, ha a ministerelnök ur tegnapelőtti viselkedése erre jogcímet is adott volna, mert az én álláspontom az, hogy a parlamenti etika ellen való vétség vagy hiba nem jogosítja a másik felet arra, „hogy ugyanazt a hibát, vagy vétséget elkövesse. De fel kell szólalnom azért, hogy kifejezést adjak mélységes sajnálkozásomnak a polgári pártok részéről is azért, mert az eddig sok éven át szenvedett megpróbáltatásunk utolsó, legnehezebb és legborzalmasabb stációjának előidézője és okozója is a mai kormányrendszer volt. Mert ha méltóztatnak visszatekinteni á múltba, ha figyelembe veszik azt az ingatagságot, azt a gyengeséget, azt a kétszínűséget, amelyet a kormány ugy kül-, mint belpolitikai vonatkozásokban elárult, önök is alá fogják irni megállapításomat. (Ellenmondások íobbfelől. — Gr. Hoyos Miksa: Én nem!) Csak ott és akkor árult el a kormány, és ebben az esetben mindig bizonyos csökönyös makacsságot, amikor az európai uj helyzet által megkívánt demokratikus polgári evolúció meggátlásáról és elgáncsolásáról volt szó, avagy pedig akkor és ott, amikor és ahol a jobb szélsőségnek mosolygó arccal kisért, szelid cirógató és alázatos intelmét azzal kellett bűnbánólag a kormánynak azonnal helyrehoznia és jóvátennie, hogy az állítólagos balszélsőségnek mesterségesen és tisztán fantasztikus alapon megjelölt veszedelmei ellen valóságos Don Quijote-szerü kirohanásokat intézett. Természetes dolog, elnéző vagyok a meghatározó jelzőben, mert hiszen a túloldal igen tekintélyes részéről ez az eljárás rosszhiszemű is volt. Én csak a fantáziát említem, mert hiszen fantázia kellett ahhoz a megállapításhoz, hogy ezen az oldalon nem ülhetnek jóhiszemű, igaz hazafiak, az innen jövő demokratikus követeléseket már demagógiának nevezték és azokat az ellenzékieket, akik ezen az oldalon ülnek és akik a svájci, német, francia civilizáció utáni vágyakozásukban valóban tiszta polgári köztársasági alapra helyezkedtek és helyezkednek, azzal akarták és akarják állandóan elgáncsolni, hogy ezek forradalmi és a hazának ártó szélsőséges és minden hazafiúi érzéssel ellenkező destruktiv törekvésekre hajlandók. Ez a teljes politikai tájékozatlanság, ez a teljes ingatagság és teljes gyengeség ott, ahol erősnek kellett volna lennie a kormánynak, vezetett szerintem egyenes vonalban a mai sajnálatos eseményekhez. A rossz lelkiismeret kényszerhelj^zetéből és hisztériájából kifolyólag mindig rémképekkel küzdött a t. kormányzat s eközben az igazi veszély ellen küzdeni az alkalmat elmulasztotta és annak akaratianni továbbra' is tág teret adott, Méltóztassanak visszaemlékezni arra a kálváriára., — a kezemben levő nanlók bizonyítják — amelyet az e sorokban ülő pacifista kénviselőknek esztendőkön át elszenvedniük kellett. De ha csak személyekre szorított támadás és gyalázkodá« lett volna! —- hiszen elvégre nekünk emelt fővel és rnyilt szívvel a mártirsors minden keserűségét kell vállalnunk ebben a harcban — ez még nem volna baj, de ez a tobzódás, gyalázkodás nem állt meg személyi téren, hanem — mint méltóztatnak emlékezni — olyant messze kiható tornát folytatott le az igen t. kormányelnök ur itt, melynek külpolitikai és belpolitikai kihatásai isem maradhattak el. Vissza tudnám talán a t. 'Nemévi január hó 29-én, pénteken. zetgyülést sok mindenre emlékeztetni, de csak egyre emlékeztetem, mert hiszen az egyórás beszédhatáridőt respektálnom kell, visszaemlékezem arra a kálváriára, melyet néhai nagymesteremnek, Giesswein Sándor, a néhai nagynevű prelátusnak kellett elszenvednie akkor, amikor egy katholikus, par excellence vallásos természetű női kongresszus meghívását fogadta el és elment Prágába, de semmiféle olyan célzattal, hogy akár Benessel, akár Massarykkal, vagy akármilyen politikussal is találkozzék. Kezemben van a napló arról az ülésről, amikor a legbotrányosabb jelenetek közt ennek az ősz, világhírű, közbecsülésben álló tudósnak, a világ minden kiváló akadémiája tagjának, aki csak büszkesége lehetett ennek az országnak, olyanokat kiáltottak oda, hogy: »Ki kell dobni, ki kell rúgni ezt a hazaárulót«. Ez azzal a szerencsétlen interpellációval volt kapcsolatos, amelyet egyik igen illusztris kormánypárti exponens intézett a ministerelnök úrhoz. Nevet azért nem említek, mert hiszen a nevek nem fontosak, amint nem fontos ez az interpelláció sem, mert csupán az erre nyert ministerelnöki válasz a fontos, mert ebben tulajdonképen az egész kormányzati rendszer fotográfiája van adva. Az interpelláló képviselő azt kérdezte a kormánytól, (Olvassa): »Hogyha nem vagyunk a béke állapotában,« — mert előzőleg meg lett határozva és precizirozva, hogy a háború még tart — »és itt vagyunk egy túlságosan próbára tett idegzetű nemzettel, akkor szabad-e megtűrnünk, hogy itt ebben az országban újra pacifizmust hirdessenek !« Erre az ősz néhai nagy vezér egészen érthetően indignálódva tiltakozott az ellen, hogy a pacifizmust a hazaárulással kapcsolják össze, amiért elnöki rendreutasitásban is részesült. Ezekután az interpelláló képviselő ur igy folytatta (Olvassa) : »De én igazán nem csodálom, ha Giesswein Sándor t. képviselőtársam annyira türelmetlen, mert én csak azt tudom mondani,^ hogy pacifizmus alatt hazafias politikát egyáltalában nem tudok elképzelni. (Derültség a szélsőhaloldalon.) Ez az interpelláció és az erre az interpellációra adott szerencsétlen ministerelnöki válasz, amely ezt a szerintem megrendelt interpellációt akkor teljes egészében magáévá téve, a legnagyobb harcot jelentette be mindenféle pacifista törekvéssel szemben, ez vezetett oda, ahol vagyunk, ez teremtett ob r an helyzetet, melyben az irredenta alapon álló tényezők az adott helyzettel visszaéltek, tudván, vagy legalább is képzelvén, hogy a kormány, mely mint hivatalos álláspontot a pacifizmust sohasem szögezte le, az irredentizmus ilyen egészségtelen megnyilvánulásakor mögöttük áll és fedezni fogja őket. Szerintem a legnagyobb hiba épen az volt, — s ezt egy indemnitási be^ szédemben egészen őszintén megmondottam olyan időben, amikor sokkal nagyobb bátorság kellett ehhez, mint ma, amikor szerencsére s túloldal hazafiúi érzése — amint azt konstatálni voltam szerencsés —• már lehiggadt és helyesebb alapra helyezkedett, mondom, az volt a legnagyobb hibája a kormánynak, hogy épen azokat a tényezőket, azokat az erőket, mereven és mesterségesen zárta el a külföld elől. akik a hazának azokbaft a nehéz időkben, amikor az ország pacifizálódásának követelménye legelső parancsként állott fenn, egész erejével megakadályozta. Nagyon jól emlékszem arra a konferen-
