Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-510

À nemzetgyűlés 510. ülése 1926. mindezideig ebbeli kivánságunk nem talált meghallgatásra, s a mentelmi ügyek előterjesztése ma is olyan módon történik, mint amilyen módon ezt már régebben is kifogás tárgyává tettük. De ha ezen túlteszem magamat és fontolóra veszem az előadó ur által ismertetett anyagot, csak azt állapithatom meg a leghatározottabban, amit előttem szóló Propper Sándor t. képviselőtársam is megállapított, hogy ebben a cikkben szerintem nincs semmi olyan, ami üldözendő, de a legkevésbé tartalmaz ez a cikk olyan kitételeket, amelyek miatt Vanczák János t. képviselőtársammal szemben a magyar nemzet megbecsülése ellen elkövetett vétséget lehetne megállapítani. Nekem is csak azt kell mondanom, amit ebben az ügyben tapasztaltam. Tényleg az ellenforradalom után az ötödlik esztendőben, 1924 december 25-én, tehát karácsony napján megjelent egy cikk, amely semmi egyebet nem kivánt, mint amnesztiát kért azok számára, akik az ellenforradalom után, az ötödik esztendő elteltével is el vannak szakitva a családjuktól és részint börtönökben sinylődnek, részint pedig az országból vannak kiüldözve, ugy hogy sem családjukhoz, sem az országba visszatérni nem tudnak. Kifejezésre keli! juttatnom nekem is azt, amit Propper Sándor képviselőtársam mondott, mert ez annyira súlyos ténykörülmény, hogy nem tudjuk itt elég sokszor hangoztatni: amnesztiát kaptak éveken keresztül a mindenkori amnesztiák alapján olyan emberek, akiknek a bűnük hasonlíthatatlanul sokkal nagyobb volt, mint azoké, akiket még ma is börtönben tartanak, vagy akiiklet még 1924 decemberében, karácsonykor börtönben tartottak. (Klárik Ferenc: Rablógyilkosok!) Valóságos gyilkosokat, sőt semmiféle túlzást nem használok kifejezésemmel, ha azt mondom, rablógyilkosokat is szabadon bocsátottak az időnként kiadott amnesztia-rendeíleteik alapján. Az olyan emberek, akiknek a lelkiismeretét különösebb bűn nem terheli, akik talán csak az árral sodródtak, egyszerűen megbízatást kaptak, valahol talán munkástanácsi vagy direktóriumi tagok voltak* akiket emiatt csuktak börtönbe, az ilyen emberek számára nem volt amnesztia, ellenben akik többszörös gyilkosságot, sőt rablógyilkosságot is követtek el, azok szabadon élvezték az amnesztiát, sőt ténykedésükei, cselekményükkel büszkén kérkedtek, azt hangoisan hirdették mindenfelé. Ha ez igy van, amit kétségbevonni senkinek sem liehet, mert tény, akkor joggal lehet a mentelmi bizottság jelentése ellen azt a kifogást emelni, hogy itt a zaklatás esete forog fenn. Tényleg mesterségesen gyártanak eseteket, hogy minél többet kellemetlenkedjenek azoknak a képviselőknek, akik az ellenzéknek ahhoz a frakciójához tartoznak, amely szociáldemokratának nevezi magát. Megmondtuk már nem egy ízben, hogy bármilyen hátsó szándék rejlik is a többségi pártnak; ilyen ténykedése körül, ez bennünket szándékainkban és céljaink elérésében megakadályozni nem fog. De nemcsak megakadályozni, még csak megfélemlíteni sem fog bennünket, mert mindazt, amit szükségesnek tartunk, a jövőben is meg fogjuk tenni. A Népszava hangját nem fogjuk megváltoztatni és a legkevésbé fog bennünket eltántorítani attól, hogy az igazságot oly módon védelmezzük meg, amilyen módon ezideig is megtettük. A legtipikusabb esete forog itt fenn a zaklatás jellegének. Az ügy kellő módon előkészítve nincs, a törvényhozónak nem áll módjában, hogy megfelelő véleményt alkosson maévi február hó 19-én, pénteken. 413 gának arról, vájjon a mentelmi bizottság jelentése helyes-e, vagy helytelen, ezért kifogást emelek a bizottság jelentése ellen és ezeknek az indokoknak alapján a mentelmi bizottságjavaslatához hozzájárulni nem tudok. Elnök: Szólásra következik? Héjj Imre jegyző: Senki sincs feliratkozva. Elnök: Kivan még valaki szólani? Esztergályos János képviselő ur kér szót. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Esztergályos János: T. Nemzetgyűlés! Nekem a mentelmi ügyekben megvan a saját felfogásom és ez az, hogy feleslegesnek tartok ezekben az ügyekben mindenféle vitát. Szerény álláspontom az, hogy ahol erőszak üli a tort, ott az ész hatalma megszűnt. Sajnos, ezt kell megállapítanom hosszú idő óta, talán azóta, amióta a sors megvert bennünket azzal, hogy ebbe a nemzetgyűlésbe be kellett jönnünk. Amikor mégis felszólalok, az az egyedüli cél és szándék vezet engem, hogy ismételten megállapíts am, hogy a mentelmi bizottság, amelynek tagjai túlnyomórészt a többségi pártból kerülnek ki, az eléje kerülő ügyekben négy esztendő után sem tudja megtalálni azt a lelki kapcsot és érzést, amely kellene hogy összefűzze a nemzetgyűlés minden egves tagját a nyugodt atmoszférában való működésében. Azt kell látnom, hogy a mentelmi bizottságot ítéleteinek meghozatalánál nagyban befolyásolja az a pártállás, amit a többségi párt velünk szemben elfoglal. Mert, ha nem ez volna az eset, (Propper Sándor: Kizárólag pártérdek vezeti őket!) ha a mentelmi bizottság tagjait nem befolyásolná a saját pártállásuk, akkor, ha idáig talán egyetlenegy esetben sem helyezkedtek volna az igazság álláspontjára, ebben az esetben feltétlenül arra az álláspontra kellett volna helyezkedniük, ha elfogulatlanul akarták meghozni ítéletüket. Miről van itt szó? Méltóztattak hallani a Népszava egyik cikkében, (Rothenstein Mór: Se nem hallanak, se nem látnak!) az 1924 december havában megjelent enyhe cikkében amnesztiát kér magyar emberek részére. Amnesztiát kér részükre az ellenforradalomnak hatalomra jutása után a negyedik esztendőben. Semmi egyebet nem kér, mint hogy adassék meg a lehetőség az olyan emberek részére, akik az ország határán túl kénytelenek családjuktól, a családi tűzhelytől távol élni, vagy azok részére, akik talán börtönökben sinylődnek, az, ami megadatott négy esztendőn keresztül számtalan esetben olyan bűnösök részére, akik a nemzetet száz és százezerte jobban gyalázták meg tettükkel, cselekedetükkel, mint állítólag azok, akiknek részére amnesztiát kér a Népszava. Egy pillanatig szálljunk magunkba, és szálljon magába a t. többség, amikor ítéletet akar mondani és bírálatot akar hozni ebben a kérdésben, és kérdezzék meg a lelkiismeretüket, hogy emelte-e a magyar nemzet presztízsét, a a magyar nemzet tekintélyét az az ut, amely Szegedtől kiindulva, Kecskeméten, Siófokon keresztül egészen a megyeri csárda után következő negyedik kilómé ter jelzőig vezetett! Kérdezzék meg önmaguktól, kérdezzék meg a saját lelkiismeretüktől ebben a pillanatban, amikor itt Ítéletet akarnak hozni, hogy vájjon a nemzet jó hírnevének szolgálatot tettek-e azok az emberek, akik, bár ma szabadon járnak, de Űj-Szegedtől, a Tisza partjától elindulva, Szolnokon, Abonyon, Kecskeméten, Orgoványon, a tolvajosi erdőn, Siófokon, Ka-