Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-507

334 A nemzetgyűlés 507. ülése 1926. litva egy-egy kis gyermeket, éles elmére találtunk benne, amely azonban elhanyagolódott épen azért, mert a kulturközpont forrásából ő nem tudott meriteni olyan közvetlenül, mint a városi lakosságnak, vagy a rendezett községek lakosságának gyermekei. Most már módot és ajkaimat fogunk találni, hogy megcsillámoljék az a természetes, istenadta képesség, amely csak arra vár, hogy tanitók és tanárok kezébe jutva, nemzete büszeksége lesz valamikor, hasznára lesz ennek a nemzetnek. Épen azért, mert ilyen előnyökkel jár és fog járni ez a törvényjavaslat, nem lehet közömbös senki előtt és nem lehet közömbös különösen azok előtt, akik anyagi javakkal jobban vannak dotálva Istentől, — vagy a természettől, vagy a maguk szorgalmától, azok előtt, akik előtt épen ennél az előnyüknél fogva a kultúra kapui tárva-nyitva állanak, olyan állampolgárok, olyan polgártársak és emberek is legyenek, akik sötétségben leiedzenek. A törvényjavaslat ennélfogva nagyon helyesen azt mondja, — ha ez nincs is szó szerint benne, de én aláhuzottan szeretném hangsúlyozni ezt — hogy progresszive rovassanak meg azok, akik anyagi javakban jobban bővelkednek, azoknak javára, akik anyagi javakkal nem rendelkeznek. Ha egyformán adóztatnánk meg mindenkit ebben az országban az iskola céljaira, akkor nem érnénk ezzel célt, — csak a progreszszió alapján — mert hiszen akkor azoknak a tömegeknek is, amelyek épen azért, mert anyagi javakkal nem rendelkeznek, meg kellene hozniok az áldozatot ép olyan arányban ; hiszen ha ilyen arányban meg tudnák hozni az áldozatot, akkor ők maguk is megcsinálnák az iskolát. Minél nagyobb műveletlenségben leledzik egy nép annál kevésbé tudja megvédeni gazdaisági érdekeit. Láttuk ezt annak idején az oláh és rutén falvakban, hogy ott, ahol kevésbé voltak az iskolák megszervezve, illetőleg ahol kevés iskola volt- az oláhság és a ruténség között a gazdasági paraziták jobban tudtak dúskálni, jobban tudták őket kihasználni. Hogy mennyire összefügg a műveltséggel, illetőleg a műveltség fokéval a gazdasági érdekek megvédése is, látjuk Hollandiában, Dániában Svájcban és általában a Németalföldön, ahol az analfabéták száma minimális, ahol egyik-másik államban egyáltalában nincs is analfabéta; mennyire tudnak ott gazdaságilag fejlődni azok az emberek, akik az analfabetizmus első fokán túl lévén, a kultúrából többet tudnak maguknak meriteni és szélesebb ismeretekre« szélesebb perspektívára tehetnek szert tudásuk és tapasztalatok révén. Hogy viszont az iskolák hiányával menynyire párhuzamos a gazdasági fejletlenség, erre klasszikus példa Oroszország, Lengyelország, Bulgária, Románia és a szerb állam. A szerb államban például 50—60% az analfabéta, Bulgáriában 30%, Oláhországban 40—45 —50% között mozog, Lengyelországban pedig eléri a 60%-ot. A gazdasági versenyben mindenesetre az marad alul, aki tudatlanabb aki tapasztalatlanabb, aki az analfabétizmus első fokáról nem tud feljebb emelkedni, talán azért, mert nincs módjában, talán azért, mert nem akar. Mindenesetre az marad alul a gazdasági versenyben, aki kevesebbet tud. Drozdy igen t. képviselőtársam a múlt héten a pénteki ülésen nagyon könnyelműen odadobta, hogy — szó szerint citáljam — (Olvassa); »Az analfabéták száma nálunk még az Egyesült-Államok néger lakosságának műveletknségi százalékát is meghaladja, hiszen évi február hó 16-án, kedden. ott csak 45% a műveletlenségi percent aránya.« Ezzel szemben meg kell állapítanom, hogy Drozdy igen t. képviselőtársam, aki tanitó is egyúttal, nagyobb felkészültséggel üellett volna, hogy idejöjjön a nemzetgyűlés elé, mert hiszen ezek a dolgok nemcsak itt Magyarországon és nemcsak itt a nemzetgyűlésben hangzanak el, hanem esetleg kifelé is elhangzanak s az a művelt Nyugat, amely ennyire szűkre szabta a mi országunkat, ezekből nem olvas ki mást, mint azt, hogy ilyen inkulturált néppel, amelynek még a négereknél r is nagyobb százalékban vannak analfabétái, bizony kár olyan humánusan bánni. Megállapítom ezzel szemben, — mert megnéztem a statisztikát — hogy igenis, nálunk 15-2% az analfabéták száma országos átlagban. Nem szabad tehát ilyen nagyon könnyelmű kijelentéseket tenni. Én főképen azt perhorreskálom, hogy egy tanitóember eljön ide a nemzetgyűlésbe és nagyhangú kijelentéseket tesz, amelyekkel nemcsak a mi értékünket ássa alá idebenn és tompitja le a jobbszándéku törekvéseket, hanem egyúttal árt nekünk a kulturnemzetek, a Nyugat előtt is. Tudnia kellett volna Drozdy igen t- képviselőtársamnak, hogy az analfabéták országos átlagos százalékszáma 15"2% és tudnia kellett volna, hogy bár ezer éve élünk mi itt, de 400 évig osztrák jobbágyság alatt nyögtünk s hogy Ausztria mindenesetre arra törekedett, hogy ne tudjunk felemelkedni a kultúrának olyan fokára, amellyel egyúttal a mi öntudatunk és önérzetünk is növekedik. Meg kell állapitanom azt, hogy amig mi ezer évig álltunk őrt keleten, a művelt nyugat addig háboritatlanul tudott előrehaladni; tudni kell azt, hogy 1868. óta, 40 és egynéhány esztendő óta volt módunk először a mi belügyeinket valamiképen rendbehozni. A magyar itt egyebet nem csinált, csak mindig veszekedett s csak jóval később jött el az az idő, amikor a kulturális fejlődésre nagyobb figyelmet tudtunk fordítani. Ha az országot az analfabetizmus tekintetében négy részre osztom és pedig a Dunántúl Duna-Tisza közére, a Tiszántúlra s a Tiszahátra, illetőleg a Tisza jobb partjára, akkor a következő képet kapom: A Dunántúl 2,600.000 lakosából 243.000 analfabéta van, a Duna-Tisza közén 3 millióból 372-000, a Tiszántúlon 1,500.000-ből 292.000 s a Tiszaháton 600.000-ből 73.000 az analfabéták száma. Mindezt azért sorolom fel, hogy alátámasszam azt a conclusiót, miszerint az Alföldre kell figyelmünket irányitanunk. A Duna-Tisza közén jelentkező 372.000 analfabétából, — amely Duna-Tisza köze az ország központja, vára, ahonnan minden kultúra kisugárzik — tulaj donképen 200.000-ret elvesz a főváros és annak környéke, ahol a lakosság inkább iparosokból áll és sokkal tömörültebben él, ami szintén hatalmas tényező a kultúra fejlődésében. Az iparosság él tömörülten együtt, de ennek nemzeti szempontbból való megbízhatósága tekintetében nekem óriási kételyeim vannak, mert hiszen a múlt megmutatta, hogy a kultúrát lehet kisugározni, de egyúttal lehet a gonosz indulatokat is kisugározni a vidékre. Marad tehát a DunaTisza közére 172.000 analfabéta. Ha ez a törvényjavaslat tanyai iskolákról beszél, nekem azt kell mondanom, hogy a Duna-Tisza köze az, amely leginkább rászorul a nemzetgyűlés, az állam és a kormány által való istápolásra. Ha mármost bizonyos sorrendet szeretnék I megállapitani —• bár nincsenek kételyeim ab-