Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-507

330 À nemzetgyűlés 507. ülése192 lelkem mondhatom csordultig

1 tele van keserűséggé], amikor látom és tudom, hogy mit szenvednek megszállt területen lévő magyar testvéreink kivétel nélkül. Munkástestvérek épugy szenvednek, épugy üldöztetnek, börtönökben kínoztatnak, mint mások, e tekintetben a románok egyenlő mértékkel mérnek felfelé és lefelé, jobbra és balra egyaránt. Az igazat megvallva, gondolataim és lelkem szüntelenül ott időzik ezek között a szerencsétlen magyar testvéreim között s nem tudom lelkemet onnan visszarántani soha, talán a napnak egyetlenegy órájában sem s valahányszor látom itt a nemzetgyűlésben, amely a nemzeti érzéseknek és gondolatoknak felszentelt csarnoka és temploma kell hogy legyen (Láng János: Kellene, hogy legyen!), valahányszor hallom és látom az engesztelhetetlen gyűlöletet némelyek lelkében magyar testvéreikkel szemben, lelkem mindig ott van a megszállott területeken ós kétségbeesve^ nézem a jövőt, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nemzettel, ezzel a csonka országgal, ha annak összes gyermekei nem fognak össze, a szivek nem vernek együtt, a lelkek nem értik meg egymást. A gyűlölet, a bosszú gondolata helyett helyezzük magas piedestalra a nagy nemzeti gondolatot: Magyarország jövőjének és feltámadásának gondolatát. Hiszen ami ma folyik csonka Magyarországban, az csak arra alkalmas, hogy ez a szerencsétlen nemzet még mélyebbre sülyedjen az örvénybe, hogj

r ellenségeink, amelyek körülvesznek bennünket, állig fegyverben ós rövid pár óra alatt agyonbombázhatják ezt a csonka Magyarországot, örüljenek. Mindaz, ami ma csonka Magyarországon történik, csak arra alkalmas, hogy ennek a szerencsétlen nemzetnek a feje felett a Damokles-kardja minél vékonyabb hajszálon függjön s nem tudjuk, hogy a következő pillanatban nem csap-e le ránk és nem törölnek-e el bennünket erről a helyről, ahol előttünk még egyetlen nemzet sem vethette meg a lábát, ahol csak nekünk, magyaroknak sikerült államot alapitanunk és azt ezer esztendeig fentartanunk. Vajha a magyar nemzet észbe kapna és látná azokat a terhes viharfellegeket, amelyek folyton ott tornyosulnak a magyar nemzet egén. Vajha meglátná a körülöttünk lévő ellenségek harci készületeit, vajha megértené, hogy azok mennyire várják, hegy ismét ránktörjenek és rendcsinálás címén ismét megszállják ezt a szerencsétlen országot. T. Nemzetgyűlés! Az általános vitánál nem volt szándékom felszólalni, de éreztem, hogy lelkem keserűségét egyszer már ki kell öntenem a nemzetgyűlés előtt. Vajha a lelkek megértenék végre-valahára egymást ebben a szerencsétlen országban s egyesült erővel törekednének a magyar jövőnek a magyar feltámadásnak nagy munkájára. Hisz bármit iriifk és bármit kiabálnak felénk, nincs az esn

rséges pártban egyetlen egy ember sem, aki nem a legnagyobb komolysággal követelné azoknak a bűnösöknek megbüntetéséit, -akik ujabb sötét felleget hoztak a maa-yar nemzet egére. Mindnyájan követeljük a bűnösök megbüntetését, mert tudjuk- hogy az uiabb és ujabb kísérletek csak messzebb távolítják a nemzetet a jövőtől, a feltámadástól és csak sokszorozzák és erősitik ellenségeinket. Amikor a magyar kultúrát építeni akarjuk, ezzel a törvényjavaslattal egy tégladarabot viszünk a magyar nemzeti állam felepU^ séhez. Ezt a tégiadarabot örömmel vesszük fel és rakjuk a fundamentumba, amelyre felépítjük a nagy, dicső, ezeréves Magyarorszá'. évi február hó 16-án, kedden. got. A törvényjavaslatot elfogadom. (Általános helyeslés a jobboldalon és a középen. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Kéthly Anna! Kéthly A^na: T. Nemzetgyűlés ! Amikor a magyar kultúrpolitika egy ujabb alkotása felett akarunk bírálatot mondani, szerintünk több olyan szempont van, amelyből kiindulva bírálatot kell mondanunk. Az első talán az, hogy mennyiben felel meg ez az ujabb alkotás annak a sorrendnek amelyet a kultúrpolitika terén magunk elé kitűztünk. A második az, hogy hogyan, mennyiben kapcsolódik be szervesen ez a törvényjavaslat az eddig megalkotott kulturinstituciók'ba, harmadszor, hogy milyen célokat szolgál ez az ujabb alkotás, milyen célokat kellene tényleg szolgálnia a mi elképzelésünk szerint, azután, hogy menynyiben vannak meg ennek a megvalósításhoz szükséges anyagi alapjai, illetőleg a megvalósítás nem sujtja-e olyan terhekkel a legkevésbé teherbíró rétegeket, hogy ez a teher a megvalósítással járó haszonnal felérjen vagy pedig olyan súlyosak ezek a terhek, hogy felülmúlják a megvalósítással járó hasznot. Ha az előttünk fekvő javaslatot vizsgáljuk, mindjárt megállapíthatjuk, hogy ez valóban egyike a legsürgősebb állami intézkedéseknek. Egy kicsit, sajnos, későn született meg, akkor, amikor már az előadó ur jelentése is megállapítja, hogy csonka Magyarországon az egy milliót is meghaladja az analfabéták száma. Az előadó úrral együtt megállapíthatjuk azt is, hogy ez borzalmasan megdöbbentő számadat, amelyért a felelősséget valakinek viselnie kell, bár azt is megállapíthatjuk, hogy bármennyire szembem'iIlünk is a mai kormányzati rendszerrel, ezért a tényért ezt felelőssé nem tehetjük, mert ezért még a régi Nagy-Magyarország politikusai a felelősek személyükben. A mostani kormányzat csak elvileg felelős azért, hiszen politikai iskolába a régi idők hatalmasaihoz járt és a mostani iskola-politikája is csak némi korrektivuma — hol helyes, hol helytelen korrektivuma — a régi idők tradícióinak. Akkortájt — értem ez alatt az 1867-től 1914-ig terjedő időt — minden kulturfogadkozás ellenére óvatosan és féltőén vigyáztak az analfabétizmusra. Mert az analfabétizmusra három tényezőnek volt szüksége; három tényezőnek volt pillére az analfabétizmus: a nagybirtoknak, a militárizmusnak és a választási terrornak. A nagybirtok ebben az időben is csak folytatta azt az ellenállást, amit már a Josefinizmus idején megkezdett a tudás, a felvilágosodás ellen, niert nagyon jól tudta, hogy a t>araszt kizsákmányolásának határa a paraszt felvilágosodásának határánál végződik. Ragaszkodott tehát ahhoz, hogy a paraszt tudatlan legyen, hogy megmaradjon az analfabétizmus ban, főleg a színmagyar vidékeken, mert itt virágzott főleg a nagybirtok és itt virágoztak főleg a hitb^zományok. Ez a magyar kultúrpolitika, amelyért a meghamisított a Kossuthtól mértföldnyi távolságban levő 48 ép oly fe"ielős, mint a meghamisított Deákot megcsúfoló, vicinálisokat kijáró 67. Ez a magyar kultúrpolitika eredményezte azután azt, hogy a gaz^asági-trianon mellé kultur-trianon is teremtődött meg ezen a szerencsétlen megmaradt földdarabon. À magyarság, a magyai- vidékek a magyar lakosság erősi+ése, nevelése, felvilágosítása, nyugathoz közelebb hozása helyett a végeken ép ePenkezően a pazarlás volt a magyar kultúrpolitikának egyetlen célja, de nem kultujokokból,