Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-503

A nemzetgyűlés Ô03. ülése 1926. évi február hó 9-én, kedden. 233 a levél eredeti fényképe is ang'ol nyelven és mindenkinek rendelkezésére áll. T. Nemzetgyűlés! Hangsúlyozom ismét, hogyha valakik meg akarják a hatalmat szerezni, egészen bizonyos, hogy nem válogatósak az eszközökben. E tekintetben az ellenforradalom épugy nem volt válogatós, mint a bolsevizmus. Ilyen körülmények között sok mindent meg lehet érteniDe azt a magyarázatot, amelyet a ministerelnök ur kijelentett, ilyen alakban semmi esetre sem fogadhatom el, hogy tudniillik azok más idők voltak, mint a forradalmi idők. Mert hiszen a forradalmi idők eseményeit is revizió alá vették, az ezen idő alatt elkövetett tényekért felelősségre vontak mindenkit, aki csak megfogható volt. És ha jogosult volt a forradalom utáni felelősségrevonás, bizonyos, hogy époly jogosult a mi részünkről, midőn azt kivánjuk, hogy akik az állam pénzével gazdálkodtak, arról számoljanak el. Nem engedhető meg, hogy az állam pénzéből valaki proviziót kapjon. Hiszen akkor éjjel, amikor az az állitólagos kormányalakítás a követségen kinyilváníttatott és megerősittetett, ennek nyilvánvaló célja az volt, hogy azok az urak, akik a pénzt még védelmezték, beigazolva lássák azt, hogy már megvan az alkotmányos kormány és így az az ur gyorsan megkaphatja a maga provizióját. És még valamit, t. Nemzetgyűlés. A múltkor a ministerelnök ur egyik beszédében, hivatkozva a hazafiság dokumentálására, azt mondta, hogy nem lehet elképzelni, hogy valaki a más óraláncát áldozza fel a haza oltárán; ha valaki ilyet akar tenni, tegye a sajátjából. Én meg vagyok győződve, hogy a ministerelnök ur nincs benne a forradalmi csoportok által megszerzett ezen horribilis összeg elherdálásban, és ebből a pénzből személy szerint semmit be nem vett, sem egyetlen fillért ki nem adott. De mégis azt mondom: ha valaki a felelősség elve alapján áll, annak nem lehet ez alól a felelősség alól menekülni azzal, hogy »nem én kezeltem a pénzt«. Mert Bethlen abban az időben ott az a kikristályosodott központ volt, amely köré csoportosultak az ellenforradalmi kisérletezők. Ö tehát sem erkölcsi, sem anyagi felelősség szempontjából nem bújhat ki az ellenforradalmi csoportok működésének kritikája alól, sőt a felelősség alól sem, mert az kisérni fogja őt mindvégig egész politikai pályáján. (Egy hang balfelöl: Ki vonja felelősségre? Arról le kell mondani!) Egy-két jellemző esetet hozok fel arra nézve, hogy miként történt a pénzeknek ez az elherdálása. Amint már mondtam: míg a pénzt meg nem szerezték, nyilt titok volt, hogy nyomorogtak, u. n. kártyaadósságaik kézről-kézre jártak. Ugy adták-vették azokat, mint a kiskorúak váltóit, jövendőbeli járandóságát, 50% haszonnal. Mikor azonban a pénzt megszenezték, akkor ezek a névjegyekre irt bonok kikerültek a forgalomból. Azt irja Kerecseny, — maga is egyike az ott volt tiszteknek — hogy a pénz megszerzése fitán az addig szegénységgel küzdő vezető emberek egyszerre urak lettek és dőzsölni kezdtek. Az eddig nyomorgó gróf urak, grófi csemeték és környezetük a milliók megszerzése után kádból itták a pezsgőt a szállodában. Ne vegyük szó szerint, ez nem is fontos: kádba tették a jeget, abba tették a pezsgőt és ugy itták. Egész sereg ily epizód forgott közszájon. Az egyik feljegyzés elmondja, hogy mulatókban, bárokban az egyik páholyban a bolsevista vezetek igyekeztek kifejezésre juttatni az uj renddel való megelégedésüket, a másik páholyban a mi ellenforradalmáraink fejtettek ki nagyúri allűröket. A szó szoros értelmében az volt a helyzet, hogy a bécsiek igyekeztek szabadulni mind a kettőtől. Ennek következtében történt meg az, hogy a bécsi hatóság néhány hét múlva barátságosan tudtára adta ezeknek az uraknak, hogy lehetőleg távozzanak onnan és csakugyan nem sokkal ezután már Tobelbaadban találkozunk velük. Nem akarok most pikantériákat idézni, különösen egyesekre nézve^ oly következtetést levonni, amely őket személy szerint bánthatná. De ha ez uraknak az volt a céljuk, hogy a bolsevista kormányzás helyett u. n. legitim alkotmányformát állítsanak vissza Magyarországon, akkor ez összeggel módjukban lett volna megfelelő erőt összehozni erre a célra. Hiszen Kerecseny elmond két esetet. Az egyik szerint 40—50 felruházatlan rongyos emberrel, inkább alkoholmámoros csapattal megkísérelték Brucknál átjönni és megbuktatni a magyar bolsevizmust. Az egyik osztrák helyen, ahol ezek az ellenforradalmi meggyőződésű elkeseredett tisztek tábort alkottak és összegyűjtötték az ellenforradalmi katonaságot, mind a tisztek, mind a legénység olyan állapotban volt, hogy nem volt rajtuk sem ruha, sem cipő, nem volt pokróc, amellyel takarózzanak éjjel. S az egész kimutatásban, amelyet a hadsereg megszervezéséről előterjesztettek, nem tudtak többet kétmilliónál elszámolni, amit erre a célra költöttek. Mégis azt látjuk, imittamott a korábbi nyilatkozatokból is, hogy ennek a szervezésnek költségeire iparkodnak elszámolni az összeg legnagyobb részét. Jellemző részlet a pénzherdálásra a következő: Elindult egy kis csapat fegyver nélkül, idejönnek egy dunántúli városba, ahol ugyanakkor kitörőben volt a forradalom, egy csomó akasztás nyomában, amely a Szamuelli működésével járt. Ezek a félig- alkoholmámorban lévő emberek azonban nem tudták bevenni a bolsevista várat. De ugyanezen kísérlettel kapcsolatban az egyik ur 20 milliót cipelt magával az ütközetbe, hogy majd ha győznek, legyen mivel az ellenforradalom ügyét pénzügyileg szolgálni. Olyan kicsinyes, oly rosszindulatú, semmivel nem törődő módszer volt az, amellyel a hatalmat meg akarták szerezni, hogy arra nincs példa. És még valamit. Már az előbb emiitettem, hogy Hajós Jenő a maga becsületének tisztázása érdekében igyekezett bírósági utcn is elégtételt szerezni. Azt látjuk azonban, — és ez különösen feltűnő — hogy ez a követségi titkár, akinek a pör megindításához felhatalmazást kellett kérni a külügyministeriumtól, nem tudta megkapni ezt a felhatalmazást. A bíróság mind a három fórumon elutasította azzal az indokolással, hogy felhatalmazás hiányában ebben az ügyben nem itélkezhetik. Felvetődik az a kérdés, hogy ilyen ügyben, amelyben mindenkinek tisztán, világosan kellene látnia, mi okon tagadhatja meg a külügy ministerium egy követségi titkártól azt a felhatalmazást, amelynek alapján az a követségi titkár egyrészt a maga becsületét keresheti, másrészt világosság deríthető arra, hogy ezeket az összegeket ki mire költötte el. Különösen azért vezet furcsa következtetésre a külÜgyministeriumnak ez a magatartása, mert