Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.
Ülésnapok - 1922-498
A nemzetgyűlés 498. ülése 1926. elfekvő g épet vásároltak meg' erre a célra. Gonosz nyelvek ugyan azt mondják, hogy ezt is becsempészték ide. Hogy hogyan vámolták el, az a beesempészők titka lehet, kétségtelen azonban, hogy egy gép innen Budapestről került ki. A másik gépet átvették a jegyintézettől s a jegyintézet egyik gépét hozták át ide. Denique, két gépet állítottak fel, egy egész osztályt létesítettek, falakat bontottak, tűzfalakat húztak, szóval nagy ob bárányai beruházást eszközöltek, ami mindenesetre pénzbe került. (Esztergályos János: Ez a beruházás nem volt a költségvetésben! — Meskó Zoltán: Természetes, hogy nem volt benne! — Farkas István: Mégis megcsinálták!) Mindez természetesen költségekkel járt és én, aki ismerem az állami üzemek adminisztrációját, aki tudom, hogy az állami üzemekben hogyan és mint történhet valami, teljesen kizártnak tartom, hogy a ministerium illetékes osztályának tudta és hozzájárulása nélkül ilyen átalakítást ebben a Térképészeti Intézetben eszközölni lehet. (Meskó Zoltán: Tessék mindjárt megírni a Matin-ben! — Temesváry Imre: Hogy lehet azt mondani, hogy a ministerium hozzájárulásával! — Zaj jobbfelől.) Temesváry Imre képviselőtársam közbeszólására a következőket válaszolom. (Csontos Imre: De jó vádlók vagytok! — Dinich Ödön: Tessék ezt künn mondani! — Zaj. Elnök csenget.) Temesváry képviselőtársam ne imputáljon nekem olyat, amit én nem mondtam. Nem mondtam, hogy a ministerium tudtával és hozzájárulásával hamisítottak bankókat. (Dinich Ödön: Tessék a gyorsirói jegyzeteket megnézni ! — ; Zaj.) Ezti nem mondottam, most sem mondom. Ellenben állítom, hogy a ministerium illetékes osztályának tudta és hozzájárulása kellett ahhoz, higy ott ilyen nagyarányú átalakítást vé^gezzenek. (Zaj jobbfelől.) Ha pedig nem tudott róla, akkor fegyelmit kell indítani az ellen az osztály ellen, amely ezt nem tudta, (Farkas István: Vád alá kell helyezni a ministert, ha nem tudott róla!) Egy analog példát mondok erre. 1918 végén, a Károlyi-kormány idejében a diósgyőri vasgyárban lerombolták a kavarópestet. Ez egy régi vasgyári eljárás volt, melyet ma már nem használnak és az a kavarópest csak útban volt a gőzpöröllyel együtt, tehát a központi igzgató minden további nélkül elrendelte annak lebontását. Munka nem lévén, ugy is fizetni kellett a munkásokat, tehát kirendeltük őket ennek a kavarópestnek a lebontására, ami nem is tartott sokáig. Körülbelül három hétre rá az állami vasgyárak akkori felügyelő bizottsága kérdőre vonta a központi igazgatót, hogy az ügyosztály megkerülésével milyen jogon merészelte ezt a kavarópestet lebontatni? Nem arról volt szó, hogy építettek valamit, hanem arról, hogy leromboltak egy olyan dolgot, amely útban állott, amelyre egyáltalán nem volt semmi szükség s a ministerium illetékes osztálya már csak a presztízs szempontjából is megkövetelte, hogy az ő tudta és hozzájárulása nélkül ilyen munkát nem szabad eszközölni. Nem mondom azt, távol áll tőlem a szándék, hogy én tisztességben megöregedett vagy tisztességes munkában aranyeret kapott tisztviselőket megrágalmazzak (Derültség. — Fábián Béla:, Hátha fiatalemberek!), de az kétségtelen, hogy ha tudtak róla, bűnt követtek el a magyar állam ellen, hogy rögtön be nem szüntették ennek építését, ha nem tudtak róla, ugy hanyagul végezték kötelességüket és ezért kellene fegyelmit kapniok. (Temesváry Imre: Meg is kapták! — Kabók LaNAPLÓ. XXXIX. . évi január hó 29-én, pénteken. 93 jos: Mind a két esetben hibásak!) Erre azt lehetne mondani, amit nekem az egyik minister mondott annak ellenére, hogy világnézetileg távol állok tőle, aki nagy ellenségünk — most mar nem minister, de még sem mondom meg a nevét (Kabók Lajos: Hadd legyenek kíváncsiak!), mert nincs rá szükség, hogy kompromittáljam; amikor azt kérdeztem tőle, hogy mit széndékozik velük csinálni, akkor ez még 1920ban volt és belügyminister volt az illető tiszteletreméltó gentleman — azt felelte: barátom, mit csináljak, hiszen a szomszéd szobában nem én parancsolok. Azt mondotta siránkozó hangon, mint valami vidéki tytikprókátor. (Zaj.) Ami ennél a térképészeti intézetnél történt, az megerősít engem abban a hitemben, hogy nagyon sok esetben a minister azt, ami a szomszéd szobában történik, nem tudja vagy nem akarja tudni, mert ha a pénzügyministeriumban lőtt volna kellő felügyelet, ha a pénzügyministerium illetékes osztálya szigorúan utána nézett volna ennek a kincstári épületnek és annak, hogy ebben a kincstári épületben mi történik, akkor teljesen kizárt dolog, hogy ott hónapokon át lehetett volna bankót hamisítani és kizárt dolog lett volna, hogy ott hónapokon át lehetett volna a magyar állam tekintélye a magyar állam pénzügye, a magyar állam becsülete, a magyar nép tisztességes becsülete ellen ilyen merényletet elkövetni. (Halász Móric: Csak piszkítsa tovább az országot! — Kabók Lajos: Nem a/ országról van szó, hanem azokról, akik a bankóhamisitást esinálják! Azok piszkítják az országot! — Szeder Ferenc: Erről a csirke: fogó társaságról van szó! — Ugy van! jobbfelől.) Nem kellemes dolog erről beszélni, de kell beszélnem róla s meg is mondom rögtön, hogy miért'? Nagyon sok derék munkástársam kénytelen Franciaországban kenyerét megkeresni, mert az önök politikája következtében itt a hazában kenyerüket megkeresni nem tudják. (Halász Móric: No, meg, mondjuk, a trianoni békeszerződés miatt!) Nem egészen, mert Trianonnal ugy vagyunk, mint az egyszeri gazda a jégesővel: Trianon is csinált valamit, valamit önök is, s önök elővették aztán a cséphadarót, hogy nézzük, uram Isten, hogy ketten mire megyünk? (Halász Móric: Kétharmadát elvették az országnak! Ez a művelt Nyugat!) Ezek a fiatalemberek —mert hiszen túlnyomó részük fiatalember — leveleket irnak hozzánk, melyben azt mondják, hogy amikor a frankhamisítás ügye kipattant, Franciaországban a hangulat a magyar munkásság iránt rögtön megváltozott. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Azelőtt sem vaiami nagyon szerették a magyar munkást, de a magyar munkásnak speciálisan jó kiképzése van a szakmájában és ezt általánosan elismerik. Ennélfogva megszivelték őket, de nem szerették. Szerették a csehet, a lengyelt, aki különben persona grata, de egy pillanatig sem szerették a magyar munkást. A frankhamisítás után megtörtént, hogy tősgyökeres párisi és lyoni cégek magyar munkásokat nem vesznek fel, arra való hivatkozással, hogy olyanokat, akik frankhamisitoktól származnak, nem állítanak munkába. (Halász Móric: Ez a művelt Nyugat!) Méltóztattak beszélni nemzetgyalazasrol. Ne engem vádoljanak ezzel, aki a dolog tisztázását kívánom, aki a dolog tisztázásának minden részletéhez a magam részéről is hozzájárulok, hanem méltóztassanak a nemzetgyalázás 18