Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-494

422 A nemzetgyűlés 494. ülése 1926. évi január hó 22-én, pénte'ken. szólnom kell, és pedig azt, hogy az öreg tiszteket, a haditapasztalatoíkkal rendelkező öreg tiszteket feltűnő nagy számban penzionáljuk és hogy ennek következtében a haditapasztalatokkal biró tisztek a honvédségnél elfogynak. Ezt a szemrehányást Szilágyi képviselőtársam részéről, aki kétségtelenül szakember, nagyon csodálom. Általános elvi szempontból csodálom azért, mert mindenesetre nagyon jól tudja az igen t. képviselő ur, hogy — természetesen bizonyos határok között — minél fiatalabb egy tisztikar, annál teljesitőképesebb. annál inkább képes gyors katonai elhatározásokat magában megérlelni és azokat azonnal tetté is változtatni. Ez csak általános elvi álláspont, amely kötelességünkké teszi azt, hogy ne engedjünk egy tisztikart megöregedni. Ami a hadi tapasztalatokat illeti, méginkább csodálom az ő álláspontját, mert tudnia kell, hogy ma a honvédségnek egyetlen századosa sincs, aki a háborúban szolgálatot ne teljesített volna, még pedig a fronton. Ha tehát a századosok mind ilyenek és csak főhadnagyok vannak, — a háború óta a Ludovikában kiképezve és előléptetve — akiknek nem lehetett hadi tapasztalatuk; ha egy hadsereg nyugodtan állithatja magáról azt, hogy nincs egyetlen századosom és ennél magasabbrangu tisztem, akinek hadi tapasztalatai ne volnának, aki a ^hadszíntéren meg ne felelt volna a maga helyén; ez, azt hiszem, teljes megnyugvást teremthet ezen a téren. Végre rá kell mutatnom arra hogy igaz, nyugállományba küldünk sok olyan magasabbrangú tisztet is, aki a koránál fogva még nein érett volna meg errte az intézkedésre, de ennek is meg van a maga oka. Méltóztatnak bölcsen tudni, hogy a háború, de még inkább a háború utáni idők intézkedéseinek következtében a magasabb rendfokozatokban a tisztikaron belül olyan eltolódások történtek, amelyek mármár azzal fenyegettek, hogy noikaraguai vagy venezuelai állapotok lesznek itt hogy minden két honvédre egy tábornok vagy ezredes fog jutni. Ezt másiképen leépiteni, visszacsinálni ma nem lehet, mint ugy. hogy azokat a magasabb rendfokozatú tisztektöt, akik nem a rendfokozatuknak: megfelelő állásban vannak, kissé gyorsabb tempóban nyugdíjazzuk. Ezzel elérjük először azt, hogy idővel — és ezt az időt pontos terv szerint 12 évben állapítottuk meg — teljesen visszatérünk nemcsak a régi, normális megoszlásra a rangfokozatok között, hanem bizonyos eltolódásra is abban az értelemben, hogy alacsonyabb rangfokozatú tisztek fognak magasabb parancsnokságot ellátni, mint ahogyan az egy kis hadseregben, szegény országban máskép el sem képzelhető. (Helyeslés.) Ehhez csak az az egy feltétel fűződik, hogy ezek az alacsonyabb rangfokozatokat viselő parancsnokok akkor ugy legyenek fizetve, hogy abból igazán teljes megnyugvással meg is tudjanak élni. Ez azonban lehetséges is lesz, amint ezt az anomáliát, t. i. a magasabb rendfokozatok túlságos megtöinöttségét le fogjuk építeni. (Helyeslés. — Propper Sándor: A rokkantakról és a vitézségi érmesekről tessék valamit beszélni!) Arra is rákerül a sor, méltóztassék türelemmel lenni. A toborzás és sorozás kérdése olyan kérdés, amelyben ugy látom, az egész Ház egyetért. Itt csak egy hiba van és pedig az, hogy sem a nagyentente, sem a kisentente nem engedi meg, mi pedig nem vagyunk abban a helyzetben még, hogy a saját nézetünket ezen a téren érvényesíteni tudjuk. Az ő szempontjukból természetes is, hogy nem értenek ezzel egyet, mert hiszen a sorozás megengedése természetszerűen magával hozza azt, hogy tartalékok képződnek, mivel sorozni hat évre, tizenkét évre "nem lehet. Ennek következtében minden két vagy három éA^ben — ahány éves a szolgálat — megújult létszámú bizonycs tartalékok képződnek. Addig, amig a farkas és bárány meséjét játsszák velünk a szomszédaink, teljesen világos dolog, hogy nem fognak beleegyezni abba, hogy mi sorozzunk és ne toborozzunk. A feladatunk ezen a téren abban áll, hogy igyekezzünk meggyőzni a világot arról, hogy itt tényleg az a helyzet uralkodik, amit állítunk, hogy mi leszereltünk, eleget tettünk kötelezettségeinknek; őrültek volnánk, ha kalandokba akarnánk bocsátkozni, ha mi háborús célokat tűznénk magunk elé, (Helyeslés.) ellenben Európa békéjét ennek következtében nem mi veszélyeztetjük, hanem veszélyezteti az a rettenetes nagy aránytalanság, amit Európa, a Nemzetek Szövetsége, a nagyentente tür és elnéz, hogy t. i. szomszédaink fegyverkezzenek (Altalános taps.) és ezáltal eltolódik az arány mindig a mi hátrányunkra. Márpedig ez a helyzet sohasem volt állandónak képzelve, hanem csupán mint feltétel van stipulálva a békeszerződésben arra, hogy ez jelentse az általános leszerelés kezdetét. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Tessék a békeszerződés időpontjának státuskvóját visszaállítani !) Itt van egy pont, amelybe belekapaszkodhatunk és bele is kapaszkodunk, mert ehhez jogunk van. Nekünk jogunk van a békeszerződés értelmében kívánni az általános lefegyverzést; nálunk biztonsági szerződéseket Locarnó mintájára kötni nem lehet mindaddig, amig a lefegyverzés nem történt meg, mert utóvégre nem szerződhetik a bárány a farkassal, mert az nem fogja betartani a szerződést, amikor éhes lesz. Hogy ez nemcsak az én véleményem, mint magyar honvédelmi ministère, hanem hogy ez olyan vélemény, amely már kezd hála Isten, nyilt európai koponyákban ébredezni, arra nézve bátorkodom egy pár példát felolvasni. (Halljuk! Halljuk!) Itt van mindenekelőtt Percin tábornoknak az Ere Nouvelle-ben megjelent egyik cikke. Percin tábornok, méltóztatnak tudni, a radikális szocialista párt tagja Franciaországban. Cikkében a következőket irja (olvassa): »Ha egy országban minden katonai szervezetet elnyomnánk, ez lehetővé tenné egy, a gyűlölet és a hódítás vágyától telitett szomszédnak, hogy ennek az országnak a területére betörjön, ott magát befészkelje és annak költségén éljen. Egy nemzeti hadsereg megszervezésének megakadályozása azon a címen, hogy az államok között többé nem lesz, — mert nem szabad lennie — háború, époly botorság lenne, mint a rendőrség megszüntetése, oly indokolással, hogy nem szabad többé gonosztevőnek léteznie, vagy az ajtózárak mellőzése, mert tolvajnak lenni tilos.« (Vgy van!) Ezt irja egy francia radikális szocialista tábornok. Ugylátszik azonban, hogy Franciaországban sem szabad mindig igazságot mondani, mert a tábornokot más kijelentéseivel kapcsolatban, amelyket Elszász-Lotharingiáról mondott, a becsületrend — épen tegnap olvastani,— még akarja rendszabályozni. Nézzünk tovább, Lord Grey, a nemzetek lig*ájának múlt év őszén tartott ülésén beszédében a következőket mondotta (olvassa): »Németország természetesen köteles lefegyverzetten maradni. De természetes és világos