Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.
Ülésnapok - 1922-493
3?6 À nemzetgyűlés 493. ülése 1926. honvédelmi költségvetésben megállapított öszHzeget keveslem, akkor a külföld előtt könnyen annak adok tápot, hogy Magyarország háborús készülődés folyamatában van, viszont tudom azt is, hogy ha sokallom a honvédelmi költségvetésben megállapított összeget, akkor pedig itt bent, az ország előtt könnyen abban a szinben tűnhetem fel, hogy felkínálkozom az ententenek, mert könnyen az a látszata lehet minden hadseregellenes felszólalásnak, hogy a kisontente felé kacsingat az illető. Én a kiisentente eme éber figyelmével mai felszólalásomban nem törődöm. A hadsereget egyáltalában — hadsereg alatt természetesen a honvédséget értem — nem ugy tekintem, mint háborúra való felkészülést. (Ugy van ! a balközépen.) Kiindulok abból, amit mindig tanultam, hallottam és tudtam, hogy a hadseregnek, a honvédségnek kettős hivatása lehet: kifelé mindenesetre pajzs és kard, befelé azonban a törvényes belrend és a biztonság támasza kell, hogy legyen. (Ugy van ! a jobboldalon és a középen.) Innen ered az, hogy bátran nyúlok ehhez a kérdéshez és nem feszélyezem magam sem azzal a hangulattal, amely felszólalásom következménye lehet benn, sem pedig neon törődöm azzal az éber figyelemmel, amely kivülről minden katonai természetű felszólalást követ. Én az igen t, honvédelmi minister urnák először is súlyos szemrehányásokat teszek azért, hogy a trianoni békeszerződésnek a hadsereg leszerelésére vonatkozó részét nemcsak hogy szó szerint végrehajtotta, hanem azon messze túlment; nem tudom, milyen okból ment túl, de az igen t. honvédelmi minister ur mindenesetre többet tett ezen a téren, mint amennyire a magyar kormány kötelezve volt. (Várnai Dániel: Adatok?) Szemrehányással illettem a kormányt abban a tekintetben is, hogy nem követett el mindent a trianoni békeszerződés e részének megváltoztatására. Nem látom a kormány külpolitikai akcióit abban a tekintetben, hogy a trianoni békeszerződésnek erre vonatkozó része megmásittassék, és szótlanul tűri a kormány ugyanezen idő alatt — sohasem olvasok erre vonatkozólag semmiféle külpolitikai jegyzéket — hogy a szomszéd kisentente hatalmak állandóan fegyverkeznek. Ilyen körülmények között lelkiismeretlen könnyelműségnek tartom az igen t. honvédelmi minister ur részéről azt, hogy a honvédség létszám alatt van, (Strausz István: Ugy van!) mert ha a trianoni békeszerződés kegyei folytán egy bizonyos létszám megáll apittatott, akkor nem tudom megérteni, hogy ezt a létszámot miért nem tölti be a honvédelmi minister ur, és miért van az, hogy honvédségünk a megengedett létszám alatt van (Várnai Dánjel: Na! Na! Van annak más oka is a honvédelmi mnisteren kivül! — Strausz István: Mi az! — Várnai Dániel: Majd megmondom!) Szemrehányással illetem a t. honvédelmi minister urat azért, hogy pénzügyrninisterkollégájával szemben nem áll eléggé talpra akkor, amikor a honvédség érdekeiről van szó. A tisztek fizetése épen csak hogy eléri azt a mértéket, amely a mai megúlhetési viszonyok között kevés fizetésnek nevezhető. A legénységnél is azt szeretném, ha jobb ellátás, kiadósabb élelmezés volna, habár nem lebetek olyan lelkiismeretlen viszont ellenzéki oldalon, hogy azt állítsam, hogy legénységünk^ ezidő szerint jól élelmezve nines. A ruházat és felszerelés, ahogyan én értesülve évi január hó 21-én, csütörtökön. vagyok nem teljes. Még a megengedett készlet sincs meg, amelyet beszerezni nemcsak szabad lett volna, hanem amelyet beszerezni köteles is lett volna a, honvédelmi minister ur. (Gr. Csáky Károly honvédelmi minister: Tévedés!) Ha pedig a katonai kincstári épületeket nézem, akkor azt látom, hogy azok omladoznak, elhanyagoltak, (Ugy van! balfelöl) azt látom, hogy óriási értékek mennek veszendőbe. (Strausz István: Siralmasan néznek ki!) Ilyen körülmények között az előadó ur által bejelentett épitkezési szándékokat nem helyeslem, hanem sokkal helyesebbnek tartanám, ha az igen t. honvédelmi minister ur a meglévő katonai kincstári épületeket helyezné jobb karba és azokat mentené meg a teljes összeomlástól. (Barthos Andor: Külön katonai kincstár nincs!) A katonai kiképzés tekintetében ugy vagyok értesülve, hogy megint túlontúl sok az elmélet, túlontúl sok a tanfolyam s kevés a gyakorlat és nincs meg minden bizonyosságom afelől, vájjon a hadvezetőség elegendő figyelemmel kiséri-e azokat az ujitásokat, amelyeket a külföldi hadvezetőségek már rendszeresítettek. Kifogásolom, hogy elzavarták a tisztikar köréből a hadi tapasztalatokban gazdag öregebb tisztek nagyrészét, egész tömegét (Strausz István: Ügy van! Sétálnak!) — és ezzel voltaképen a szakértelmet, vagyis a hadi tapasztalatokat űzték el nagyrészt — és helyettük egészen fiatal tiszteket állítottak be, akik soha harctéren nem voltak (Malasits Géza: De 1919-ben érdemeik voltak!); igy újított a hadvezetőség a belső érték rovására. Jól tudom, mindez honnan eredt. (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Tudom, hogy ki lett adva a jelszó, hogy azok a régi, öregebb tisztek, akik megcsontosodtak a régi rendszerben és talán nem tudnak beleilleszkedni ebbe az uj rendszerbe, mellőztessenek és ezért volt meg olyan nagymértékben a hajlandóság stieret* hogy az öregebb tiszteket fokozatosan eltávolítsák. Ez azonban igazságtalan és helytelen volt és azok közé a helytelen kormányintézkedések közé tartozik, amelyeket azoknak a fiatal tiszteknek követelésére léptettek életbe, (Strausz István: Követelések is vannak a hadsereg kebelében?) akik Szegedről annak idején a Nemzeti Hadsereg kötelékében megindultak. (Zaj.) Nem a mostani helyzetről beszélek, mert hiszen e tekintetben a mai állapotokat is kifogás tárgyává lehetne tenni, ez nagyon szomorú volna, de beszélek az elmúlt esztendőkről visszamenőleg, amikor nyugdíjba kergettek tetterős, hadi tapasztalatokban gazdag, többszörösen kitüntetett, sőt többszörösen megsebesült tiszteket is. Megállapitom, hogy annak az időszaknak, amelynek az elmúlt esztendőkben, amikor a politika is benne volt a hadseregben, tanúi vol-, tunk, hála Istennek, ma már nyoma sincsen, de az a korszak, amikor közigazgatási teendőket is végeztettek vármegyei katonai parancsnokokkal és nemzetvédelmi tisztekkel, sajnos, még ma is érezteti hatását abban a tekintetben, hogy azt a népszerűséget, amelyet a magyar állampolgárok összessége a nemzeti hadsereg iránt érzett, amikor a nemzeti hadsereg Szegedről bevonult, az akkori politizálások nagyon lerontották, polgár és katona akkor megint annyira elhidegült egymástól, hogy még most sem állt be az a kívánatos helyzet, amely az ország érdekében szükséges volna, hogy t. i. polgár és katona a legnagyobb testvéri összhangban működjék együtt az ország javára. (Malasits Géza: Soká lesz ez még! Sokat kell addig elfelejteni!)
