Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-483

12 Â nemzetgyűlés 483. ülése 1925. évi december hó 12-én, szombaton. tudjuk, hogy azokat is, akik azelőtt nem dohányoztak, a lövészárokban, hogy leküzdjék a rettenetes idegizgalmakat, de ezenkívül azt a rettenetes levegőt, amely ott áradozott, — amit csak az tud megérteni, aki maga is ott élvezte ezeket — ez a körülmény rászorította arra, hogy dohányozzanak. Ezt a helyzetet nekünk ki kellett volna használnunk. Közvetlenül a világháború és a forradalmak után az egész világon nem volt más világos dohány, mint lett volna a magyar. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy a világon a piacra kerülő úgynevezett krimi vagyis déloroszorj szági dohányok teljesen tönkrementek. Kisázsiában, az anatóliai dohányok, amelyek szintén hiresek voltak, a legutóbbi görög-török háborúban szintén teljesen elpusztultak. BoszniaHercegovina nem tudott talpraallani egy jó ideig, ezt az időt kellett volna tehát kihasználnunk. Ezzel szemben, mint már rámutattam, a körülöttünk lévő államok, amelyek eddig dohánytermeléssel soha nem foglalkoztak, százezer métermázsákkal emelték évi termelésüket, ezzel szemben mi pedig 50%-ra lecsökkentettük a dohánytermelést. Szerény véleményem szerint ez egyik legnagyobb Tvroblémája a magyar agrártársadalomnak. Ez a kérdés nem közvetlenül a földmivelésügyi minister ur hatáskörébe tartozik, és meg vagyok győződve arról, hogy ha oda tartoznék, ezen már tudtunk 'volna segiteni. De é^en ezért kell átalakítanunk dohánytermelésünket, tulajdonképen a külföld részére termelt dohányra, amelyet közvetlenül kellene külföldre eladnunk és szállítanunk, mert ezzel óriási összegeket kannánk előleg címén külföldi hitelek formájában, ami^ lehetővé tenné a dohánytermelés újraszervezését. A dohány jövedékről, mint ilyenről, ezidő szerint természetesen nincs jogom beszélni, ez egészen más tárcába tartozik. Csak azt akarom leszögezni, hogy énen ez mutatja azt, hogy a magyar mezőgazdaságnak milyen fontos ága ez és hogy a dohánytermelést a pénzügyminister ur hatósága alól a földművelésügyi minister ur hatósága alá kellene helyezni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Hasonlóképen meg kell itt emlékeznem egy másik termelési ágról, amely tulajdonképen az üzemek körébe tartoznék. Ez a selyemtenyésztés. Itt foglalkozom ezzel azért, mert igy egyúttal az összes termelési ágakat össznontositva láthatjuk. Ennek a termelési ágnak is nem annyira finaeiális oldala van, mint inkább szociális. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy selyemtenyésztéssel ki foglalkozott: a legszegényebb, legkisebb elemei ennek az országnak, azok a falusi törődött vén anyókák, azok az iskolába^ járó gyermekek, azok a szegény rokkantak és mindazok, akik más testi munkát nem tudtak végezni. (Malasits Géza: A néptanitók is űzték, mint mellékkeresetet!) Iffen, a néptanitók is, de ezek inkább felügyelők és irányítók voltak. Tehát mindazok a szegény emberek foglalkoztak ezzel, akiknek más kereseti lehetőségük nem volt Itt a következőkről kell megemlékeznem. Ebben az országban egyes társadalmi osztályok részéről súlyos^ vádakkal illetik mindig a magyar középesztálvt. de csak azért, mert talán nem ismerik kellőleg annak becsületes szándékait és tetteit. Emlékeztetek ebből a szempontból a hires Pezerédvre, aki minden állami támogatás nélkül saját vagyonát és munkáját, (Igaz! Uay van! a jobboldalon és a közénen.) úgyszólván egész életét annak a szent célnak áldozta, hogy Magyarországon a selyemtenyésztését felemelje. Az ő agitációjának, soha nem lankadó erejének köszönhettük azt, hogy békében Magyarországon annyi ezer és ezer kisember foglalkozott selyemtenyésztéssel és ez óriási bevételi forrása volt. Sajnos, ez a termelési ág egyrészt azért, mert az emberek a konjunkturális idők alatt máshol is kerestek megfelelő összegeket, de másrészt azért — és ezt kénytelen vagyok leszögezni, — mert szerény véleményem szerint is azok a beváltási árak nem feleltek meg a világpiaci áraknak, oly annyira lehanyatlott, hogy most a földmivelésügyi kormánynak nagy erőfeszítésébe kerül, hogy azt ismét talpraállitsa. Teljes elismeréssel kell megállapítanom, hogy a múlt évi 170.000 kilogramm terméssel szemben az idei esztendőben már mintegy 250-— 270.000 kilogramm termés van kilátásban, sőt talán már el is van számolva. Nagyon kérem az illetékeseket, hogy ezt sokkal jobban karolják fel a magyar falu érdekében, mint ahogy eddig tették. Hiszen soha olyan megpróbáltatás nem szakadt a magyar falura, mint jelenleg és különösen azokra a szegényekre. Ha vizsgálom azt a viszonylatot, amelyben a magyar selyem minősége van az egész világon termelt selyemmel szemben, akkor megemlíthetem, hogy legutóbbi alkalommal, midőn kint voltam Milanóban, ahol, méltóztatnak tudni, a világ selyempiacai vannak összpontosítva, az illető szakemberek azt mondották, hogy a magyar selyem nemhogy első minőségű, hanem a magyar selyemnek az egész világon különálló minősítése van. Ez nem volt hizelkedés, hiszen semmi okuk nem volt mást mondani, mint az igazat. Ha tehát ennyire jó és ennyire kiváló a magyar selyem, nekünk minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy a selyemtenyésztést legalább is olyan nívóra emeljük fel, mint amilyenre felemelte az az önzetlen magyar földbirtokos, akit Bezerédynek hívtak. Itt van a burgonya kérdése. A burgonya szintén nagy területet foglal le az országból és — mint méltóztatnak tudni — ugy hívták már a régi időben is, hogy a szegény ember kenyere. Ennek kellene lennie tehát ma is. Épen azért, amikor az előbbi alkalommal a közbeszólások kapcsán igen t. képviselőtársaim azt hangoztatták, hogy Budapesten megfizethetetlen drága a burgonya, 2—3 ezer korona kilogrammja, én erre csak azt mondhatom, hogy ez a vád mindenkit érhet, csak nem az agrárius köröket, nem a termelőket, (Ugy van! jobbfelöl.) mert azok boldogak lennének, ha el tudnák adni. Méltóztassanak tudomásul venni, hogy októberben, tehát a burgonyaszüret idején a vidéken a legjobb étkezési burgonyákért, tehát a rózsa-, fehér és egyéb kategóriákért, legfeljebb 35—40 ezer koronát fizettek métermázsánkint, ugyanakkor, amikor itt Budapesten talán 1500—2000 koronát kértek. De ez semmi! Még talán olcsóbban is hajlandó lett volna odaadni a magyar termelő, mert aki ismeri a burgonya természetét, az tudja, hogy ez a legkényesebb a fagy iránt. Amely pillanatban bekövetkezik a súlyos fagy, a burgonya szállitása egyenesen lehetetlenné lesz. És most még van egy nagy probléma. Mindenki tudta, hogv a burgonva fuvardíját S0 %-kal csökkentette a vasút, épen erre a nagy, súlyos termésre való tekintettel. A burgonyatermelők tehát minden áron értéikiesi tettek volna burgonyájukat, de nem jelent meg senki, hogy azt megvegye. Ez kétszeresen katasztrofális az idei esztendőben, mert — amint mél-