Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-476

À nemzetgyűlés 476. ütése 1925 tói m, hogy tulajdonképen hol, kikben van a hiba: a külföldben van-e, vagy a magyar külpolitika rendszerében, ennek a rendszernek lelkében és szeilemébení Jó volna tudni, hogy a barátokat keresőkben van-e a hiba, vagy pedig azokban, akiket barátokul szeretnénk látni magunk körül. Ebben a tekintetben a külpolitika felelős vezetőinek nem lebet magyarázkodni, nem lehet mentegetőzni sem. Őszintén és nyiltan meg kell állapítani, hogy a hiba, a nagyon sok hiba a magyar külpolitika irányításában van. Azt láthatjuk, hogy sehol semmi kezdeményezés nincs. Jó hosszú ideig a dölyfös elzárkózottság volt a magyar külpolitika normája és ez volt a célja, amit, elismerem, nagyon ügyesen, szívóssággal és — amint látjuk — sok sikerrel végre is hajtottak. (Mozgás.) A kiilügyministerium egy politikai meteorológiai intézet, ennek látszik csupán, amely, elismerem, hogy figyeli az európai szelek járását, amelyet azonban sehol nem látni, amely sehol sincs ott, semmiben sincs benne, nem tudja, hogy tulajdonképen mi a teendője, hogy tulajdonképen mit csináljon és milyen utón induljon, hogy az országnak használni tudjon. (Baross János : Locarnóban rólunk szó sem esett !) Ebben a külpolitikában, a külpolitikának ilyen vezetésében olyan flegmát tapasztalunk sokszor jelentős eseményekkel szemben, amely egyenesen csodálatraméltó. (Peidl Gyula : »Majd ráérünk arra még !« Nem uj dolog !) Idézhetném Locarnót, (Baross János : Ugy van ! Szó sem esett rólunk !) idézheném Genfet, ahonnan nagyon sok esetben szintén hiányoztunk; nem is beszélve Locarnóról, nem tudtunk semmiféle vonatkozásban bekapcsolódni (Baross János : Ugy van !) abba a mozgalomba, amely ott folyik, (Baross János : Világtörténelem folyik !) amely ott kezdeményezőben volt és most folyamatban van és én azt hiszem, hogy valami nagyon üdvös, valami sok reményt keltő dologgá fog kialakulni. .' Én azonban a különös és csodálatraméltó flegma demonstrálásaképen csak egyetlenegy példát hozok fel. (Halljuk! balfelől.) Méltóztatnak emlékezni arra, hogy a II. Internacionálé marseillesi kongresszusának egyik bizottságában feltűnést keltő beszédet tartott Csernov Viktor, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) aki a Kerenszky-kormánynak volt földmivelésügyi ministere. Tekintély hazájában is, tekintély európai méretekben és vonatkozásokban is; amit ő mondott, azt mégis csak illett volna és kellett volna figyelembe venni, nemcsak azért, mert ő mondotta, hanem különösen amiatt, amit mondott. (Halljuk! balfelől.) Csernov Viktor a marseillesi kongresszus keleti bizottságában egy misztikus paktumról beszélt, katonai természetű paktumról, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amely a magyar kormány és a szovjet-unió kormánya között jött létre (Bogya János: Bár volna ilyen!) és amely Csernov megállapítása szerint nem azért ejtetett el közben, mintha ezt az orosz kormány akarta volna. Itt közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy az orosz—magyar kereskedelmi szerződést a magyar kormány nagyon szivesen idehozta volna a nemzetgyűlés elé, ezt a szerződést a kormány nem ejtette el, egyszerűen olyan helyzetbe került vagy engedte magát olyan helyzetbe sodortatni, amelyben nem volt bátorsága az orosz—magyar kereskedelmi szerződést idehozni. Mélyen t. Nemzetgyűlés! A legteljesebb mértékben távol áll tőlem, hogy couloir-pletyévi december hó 2-án, szerdán. lüö kákát hozzok ide és e pletykák alapján akarjak csak egyetlen kijelentést tenni ennek az állítólagos orosz—magyar katonai szerződésnek tartalmára vonatkozólag. Azt mondom azonban: ha bárhol Európában, sőt tovább megyek, ha a világnak akármelyik zugában egy jelentős személyiség ilyen kényes kérdésről kijelentést tesz, azt a magyar kormány nem temetheti el hallgatással. Kérdezem, hogy Csernov kijelentése ügyében tuiajdonképen miért nem szólalt meg a kormány vagy a külügyministerium akkori vagy mostani vezetője és miért akarja ezt az ügyet mindenáron, már szinte nevetséges siket-némasággal elintézni. Én figyelmeztetek arra, — hiszen olyan önmagától értetődő is ez a dolog, — hogy ez a makacs hallgatás nem javitja meg az országnak a környező államokhoz való jó viszonyát, és — ami szintén fontos — ez a makacs hallgatás, ez a siketnémaság ilyen jelentős kijelentésekkel szemben nem alkalmas arra, hogy megszüntesse a szintén kellemetlen és különösen nagyon terhes katonai ellenőrzést. (Bogya János: Ez a beszéd sem alkalmas arra!) A magyar kormánynak ez a taktikája mindenfelé csak gyanút kelt, kellemetlenségeket szerez az országnak és arra igazán a legkevésbé alkalmas, hogy megszüntesse azt az áLapotot, amelynek az a fájdalmas felirata, hogy Magyarországnak nincsenek barátai. Sőt azt mondom: ezzel a politikával nemcsak barátokat nem lehet szerezni az ország számára, hanem ez még a kormánynak azokat a határozottan meglévő külföldi házibarátait is tartózkodásra és meggondolásra fogja kényszeríteni. (Farkas István: A házibarátokat drágán megfizetik a követségek! — Baross János: Azután elfelejtkeznek rólunk, mintha lyuk volna Magyarország helyén!) Ezek miatt a jelenségek miatt sokan felpanaszolják, hogy a magyar külpolitika vezetése gerinctelen és önérzet nélkül való. Lehet, hogy igy van. Én inkább azt mondom, hogy egy lehetetlen külpoltikai principium a forrása a nagy tévedéseknek, a kudarcoknak és annak a szomorú elszigeteltségnek, amely véleményem szerint a legnagyobb károkat okozza az országnak. A niinisterelnök urnák van egy nagyon érdekes, egy már rögeszmévé csontosodott vesszőparipája, amely azt tartja, hogy a belpolitikának a külpolitikával semmi, de semmi összefüggése nincs. Ezt ismételten legutóbbi költségvetési beszédében nyilatkoztatta ki, amikor azt mondotta (Olvassa): »Elég, ha rámutatok a múltban, már a világháború előtti időben körülményre, hogy az akkori Európában a leg-demokratikusabb állam, Franciaország, a logreakciósabb állammal, Oroszországgal, állott a legszorosabb szövetségben« — majd hozátette — »és ez a szövetség okozta a világháborút és döntötte katasztrófába Középeurópát.« Azzal végezte igen határozottan, mondhatnám erélyesen, hogy ma sincs ez máskép. (Farkas István: A ministerelnök ur még ott tart!) Én azt tartom, hogy igenis, ez ma már máskép van, sőt nagyon is máskép van. (Farkas István: De mennyire máskép!) Először is nem gyümölcsöző taktika, ha most a világháború és a forradalmak után még mindig a múltból akarunk példákat felhozni és ezeket a példákat egy külpolitikai vezetés vezéreszméivé vagy vezérlő tüzoszlopaivá tenni. A múltra nézve meg lehet jegyezni röviden annyit, hogy Franciaországot nein a meggondo-