Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.
Ülésnapok - 1922-476
A nemzetgyűlés 476. ülése 1925. nélkül. A loearnói konferencián tényleg- Oroszország' hiányzott, ezáltal a konferencia csonka volta el nem tagadható, más azonban a helyzet a középeuró^ai loearnói konferenciával, illetőleg biztonsági szerződéssel kapcsolatban. A mi álláspontunk az — s ebben azt hiszem, üártikülönbség nélkül megegyezhetünk, s a Népszavának mai számából örömmel konstatálom, hogy a szociáldemokrata uárt ugyanezt a felfogást vallja, — hogy Középeurópára nézve egy uj loearnói biztonsági szerződés a mai helyzetben elképzelhetetlen és keresztülvihetetlen. Én már rámutattam arra, hogy a loearnói szerződésnél, illetőleg az ott kötött biztonsági egyezménynél fontosabb az a szellem, amely e szerződésekre vezetett. Ez a szellem a kiengesztelődésnek, a békének, hogy ugy mondjam, a barátságnak, a kölcsönös megértésnek szelleme. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Ez Középeurópában téliesen hiányzik. Az atmoszférát a kisentente államaiban még .mindig" az erőszak, az elnyomás és a gyűlölködés fűti és fesziti. (Ugy van! Ugy van!) Addig, amig a gyalázatos trianoni szerződésnek rájuk vonatkozó rendelkezéseit nem tartják be, addig, amig másodrangú polgárokként kezelik ottélő testvéreinket, addig, amig* minden alkalmat felhasználnak arra, hogy ezt az elnyomorított Magyarországot is megrágalmazzák, míg rá nem jönnek ott is arra, hogy az erőszak helyébe ott is a jog erkölcsi uralmának kell lépnie, az igazságtalanság helyére az igazságnak, az erkölcstelenség helyére az erkölcsnek, addig, amig be nem látják, hogy a trianoni határok tarthathtlanok, addig nem akadhat magyar kéz, amely önként aláírjon egy uj trianoni szerződést, most már szabad akaratból (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) és szabad akaratból, ünnepélyesen garantálja és elfogadja. Nem is értem, hogy lehet egyáltalán azt elképzelni, hogy Magyarországon akadjon kormány, amely ellenünk katonai szövetséget alkotó államokkal — amelyek, mint a lapok hozták a hirt róla, közös vezérkart szerveznek, közös taktikát állapitanak meg — biztonsági szerződésben garantálja a trianoni megállapodásokat. Igen, el fog jönni egy Locarno, de nem az a Locarno, amely a cseh, román és jugoszláv soviniszták agyában él, hanem egy olyan Locarno, amelyben ugyanaz a. szellem, amely Locarnóban törte át magát száz és száz akadályon, az ig*azi békének és megbékülésnek szelleme fog ebben érvényre jutni. Az ilyen szerződésre kaphatók vagyunk, ahogy épen a magyar állam volt az, amely a trianoni szerződés sérelmei ellenére is mindig az engesztelődés utján járt. Megjegyzem, hogy ez nemcsak a magyar álláspont. A külföld allamferfiai is belátják ezt, igy Maedouald Hullban mondott beszédében november 8-án azt mondotta : »Egészen bizonyos, hogy ami a dunai államok problémáját illeti, ott nem lehetne egy paktumot létesíteni, ugyanezen elveken, mint Locarnóban és nem lehetne Anitát « ü 'n felkérni, hogy ezt garantálja.« Engedjék meg, hogy most külügyi kormányzatunknak egy-két közeli feladatával is foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Az egyik a katonai kontrolkomisszió kérdése. Azt hiszem az egész magyar nemzetgyűlés egyetért velem abban, hogy követelnünk kell a katonai ellenőrző bizottság visszhivását. Mi leszereltünk, jóformán kapanyelünk sincs. Hogy észszerű volt-e Kelet határán, amikor "NAPLÓ. XXXVTI. évi december hó 2-án, szerdán, 161 Északon és Keleten a bolsevizmus tüzei festik vörösre az eget, leszerelni ezt a világtörténelem által ideállított őrszemet, a magyar nemzetet, ennek elbirálása a történelemnek lesz feladata. (Ugy van! Ugy van!) De ha már megtették, ahogy megtették, és pedig olyan krudélisan, mint sehol más országban, azt kell kérdeznem, hogy mit keres nálunk ez a költséges kontrolkomisszió. Ma még három államban van ilyen katonai kontrolkomisszió, Bulgáriában, Ausztriában és Németországban. Csodálatos, hogy a legkeményebb formájában épen Magyarországon áll fenn a kontrolkomisszió. Mindenütt enyhébb, épen nálunk a legszigorúbb. Ugy látom azonban, hogy az egyenlő elbánás elve sem érvényesül e kérdésben. Mert miért enyhébb a katonai kérdésben az entente Bulgáriával szemben és miért keményebb nálunk? Miért tűri, hogy pl. Ausztriában a Republikanische Reichsbund körülbelül 60 ezer embert tartson titkoban fegyverben, több hadosztályt, amelyek szeptember végén a mi közvetlen szomszédságunkban tartották volna hadgyakorlataikat, amelyeken a fehérhegyi csatát akarták reprodukálni? Az egyik sereg — a vörösök — leereszkedtek volna a Lajta lejtőjéről, a fehérek pedig — akik ugy látszik mi lettünk volna, a Fertő szögéből vonultak volna fel Nezsider felé. (Bogya János: Ki is kapott volna a vörös!) Tisztán csak arra a gondolatra, hogy esetleg ezt kedvezőtlenül foghatná fel maga az entente is, szánták rá magukat a vezetők arra a meggondolásra, hogy az utolsó órában a máiteljesen előkészített hadgyakorlatot lefújják. Csodálatos, hogy amikor a gépfegyverekkel, aknavetőkkel teljesen modernül felszerelt államot az államban alkotó párthadseregefc nem kifogásolják, nem kívánják, hogy leszereljék addig nálunk még a tanintézetek sportfelszerelése is bántja őket. Örömmel üdvözöltem azt a tényt és a megértés jelének tekintem, hogy ennek a komissziónak két balkezü vezetőjét Franciaország visszahívta. De ez nem minden. Az a tény, hogy mi leszereltünk, már régen, ugyanakkor, amikor Pozsonytól Komáromig a mi határunkon több a katonaság, mint amennyi egész csonka Magyarország hadereje szükségessé teszi, hogy követeljük ennek a költséges, a mi anyagi viszonyaink teherjbirásával sehogy sem arányos komissziónak mielőbbi visszahívását. (Helyeslés a jobboldalon.) A külügyi kormánynak egy másik feladatára is rá kell mutatnom. Az optálások körül kivált csehszlovák vonatkozásban folytatott eljárásról _ kívánok beszélni. Azon az illúzión régen túl vagyunk, hogy mi Csehországtól elvárhatnók, hogy a trianoni szerződésben foglalt kötelezettségeket pontosan végrehajtsa. De amit csehszlovák vonatkozásban tesznek az optáltakkal, a régen a békeszerződés értelmében és a békebeli törvényes rendelkezés alapján ott állampolgárságot szerzett lakossággal, az egyszerűen falháboritó (Ugy van! a jobboldalon.) és külügyi kormányzatunk nagy propagandaeszközt bir e tekintetben, ha ezt az állapotot a művelt Nyugat közvéleménye elé tárja. Utalhatnék a négy egyházfejedelem kiutasítására. Utalhatnék Griger képviselőtársam esetére, akinek — mikor otthon volt, — a csendőrparancsnok azt jelentette ki, hogy tisztán csak kivételképen nem tartóztatja Je, mert a jegyzékben ő, mint katonaszökevény
