Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-475

106 A nemzetgyűlés 4?5. ülése 1925. évi december hó 1-én, kedden. szaélés folytán való megsértése alkalmas arra, hogy árnyat borítson az egész intézményre. A t. minister ur nem akar látni. Felfrissí­tem emlékezetét. Amikor itt az igazságszol­gáltatás egy parányi részének, egynéhány embernek, néhány kis tanácsnak szörnyű atro­eitásos, borzalmas Ítéletéről volt szó, — ma már igy nevezik a jogirodalomban a higgadt jogász agyak .— akkor azt méltóztatott mon­dani, hogy a politikát erről az oldalról kever­jük bele a bíróságok működésébe. Ma is azt méltóztatott mondani, hogy ha Márffyt halálra Ítélték volna, nem volna ellene kifogás. Tes­sék, minister ur, a Szózat és a Nép akkori szá­mait i elolvasni, azok akkor is, szokásuk szerint bűntett feldicsérését követték el és bizony tá­madták a Márffy-féle Ítéletet és támadták Lángért személyesen is. Végigvezetett itt a minister ur néhány eseten. Azt méltóztatott mondani, hogy pl. a Népszava elitéltetése po­litika, felmentése pedig nem politika. Azután az Erger-Berger nótának éneklése folytán tör­tént elítélés is politika lett volna, a felmentés azonban nem az. Hát a felmentés is politika lett, mert az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ha valaki pl. az Erger-Berger nóta éneklése ellen kifogást tett és az ügy bíró elé került, nem ismerték el, hogy jogos felhá­borodásában cselekedett az illető, mert a be­csület védelméről szóló törvény kifejezett ren­delkezése szerint nem büntethető az, aki jogos felháborodásban ragadtatja el magát valamely sértésre. (Zaj.) Semmi sem szomorúbb, mint az, hogy a sajtó egy részének ilyen primitiv kis ítéletet, melyet a törvény kényszerűsége folytán kellett hozni, jubilálnia kellett, mert hozzá voltak szokva ahhoz, hogy elégtételt ilyen esetekben nem lehet kapni. Azt méltóztatott mondani, hogy mi vonjuk bele ezekbe az ügyekbe a politikát, holott, amint láthatjuk, ilyen divergáló esetek van­nak, amelyek igenis bizonyítják, hogy nincs egyoldalú pártelfogultság, nem vezérel ben­nünket boszu és pártpolitikai felfogás. Ugyanilyen naiv érvvel jelent meg előt­tünk a miniszterelnök ur is, amikor azt mon­dotta, hogy ime a Rákosi Mátyás-féle perben kommunistákról ós egy népbiztosról volt szó és a független magyar bíróság kimondotta, — bár az ő javukra is szólt — hogy nincs helye statáriális eljárásnak. T. minister ur, azt hiszem, velünk jo­gászokkal együtt méltóztatott mosolyogni, (Pesthy Pál igazságügyminister : Én nem 1) elég hiba, ha nem méltóztatott mosolyogni, mert mi kezdettől fogva kacagnivalónak, blöff­nek tartottuk azt, hogy hónapokig tartó vizs­gálat után még statáriális eljárást akartak rendezni, amikor annak anyagi feltételei nem forogtak fenn ; hiszen a bizonyítékok beszer­zése és a bizonyítási eljárás nem történhetett meg és azon a háromnapos tárgyaláson — mint a védőügyvédek által előtárt anyagból is kitűnik — azt a rengeteg bizonyítási anyagot nem is lehetett volna ismertetni. Be azután a dolog természete is kizárja, hogy amely ügy­ben hónapokon keresztül való vizsgálatról van szó, az Ítélkezésnek — amely élet-halál felett történik — három nap alatt le kell játszódnia. Azután meg nemcsak jogászi szempontból, de egyébként is tudtuk, hogy nem lehet meg­történnie a statáriális eljárásnak, mert ennek meg voltak a külpolitikai akadályai is. Tud­tuk, hogy ezt megrendezik, hogy ez blöffnél nem egyéb, de a statáriális eljárást nem merik megtartani. Kár volt tehát diszkreditálni az igazságügyi eljárást. Jogi abszurdum, a dolog belső lehetetlensége volt, hogy önök abban az ügyben statáriális eljárást akartak elrendelni. Ilyen példákra nem lehet hivatkozni, mert utó­végre (Pesthy Pál igazságügyminister : Erre nem is hivatkoztam !) akkor azt lehetne mon­dani a közigazgatás dicséreteképen, hogy ime rendben van minden, mert a gödöllői főszolga­bíró nem akasztat, (Zaj és mozgás a jobbolda­lon.) mert nincs joga hozzá, mert ez a törvény szerint abszurdum lenne. De nem kisebb ab­szurdum az, hogy ebben az ügyben statáriális eljárást akartak elrendelni. De nézzük magát a kérdést, hogy ki kever bele politikát, ki kénytelen politikát beleke­verni az ügyekbe. Én, t. igazságügyminister ur, kijelentem itt, hogy nemcsak az ellenzék, nemcsak általában az üldözöttek kénytelenek politikát belekeverni az ilyen ügyekbe, hanem az igen t. minister urak is kénytelenek politi­kát belekeverni és bele is kevertek ezekbe az ügyekbe. Nem beszélek most arról, hogy Bako­nyi Kálmán curiai biró urat miképen intézték el a t. belügyminister ur és a t. igazságügymi­nister ur is (Pesthy Pál igazságügyminister: Én?), csak azért, mert itt megint bizonyos po­litikai szempont játszódott bele (Zaj.), mert nem tetszett az ő politikai állásfoglalása (Fá­bián Béla: Nem foglalt el politikai álláspon­tot!), amely csak vélt volt, mert hiszen nem láttuk semmiféle külső megnyilatkozását an­nak, hogy milyen politikai álláspontra helyez­kedett- Nem akarok hivatkozni a Staud Lajos­féle esetre sem, amikor Staud Lajosnak, en­nek a kiváló, nagyszerű jogásznak, — aki büszkesége volt a Curiának és az ő tanácsa is büszkesége volt a Curiának — Ítélkezésébe ha­talmi részről be méltóztattak avatkozni. (Zaj. — Pesthy Pál igazságügyminister: Mennyi­ben?) Staud Lajos maga panaszolja az egyik jogi szakfolyóiratban, hogy amikor a Staud­tanács nem volt hajlandó megengedni, hogy egy kicsi embernek milliárdokat érő vagyona 5 millióért elvétessék mint Brázay-vagyon, ak­kor be méltóztattak avatkozni (Farkas István: Független bíróság!), mert amint Staud Lajos egyik jogi szaklapba irt cikkében mondja, az igazságügyminister ur az egyik curiai tanács döntése ellen jogegységi orvoslatot kért a Cu­riától. (Pesthy Pál igazságügyminister: Jo­gom van hozzá!) Joga van hozzá, de mikor ilyen kiélezett esetről van szó, amikor egy hatalmas vagyonú peres fél, amely pamfletekkel árasztja el a Curia egyik tanácsa ellen az illetékes és nem illetékes összes tényezőket, szemben áll egy szerencsétlen, koldus emberrel, (Farkas István: Természetes, hogy nem annak lesz igaza!) azonkívül pedig, amikor még arról is szó van, hogy egy ilyen lehetetlen, képtelen igazságta­lanságot egy tanács nem akar elkövetni, hogy megfosszon egy kisembert vagyonától egy nagy vagyonnal rendelkező peres fél javára és emel­lett minden jogász szerint, az elsőéves joghall­gató szerint is az a döntés, amelyet a Staud-ta­nács hozott (Erődi-Harrach Tihamér: A jog­egységi döntés nem hat ki az Ítéletre!) az ösz­szes jogi kellékeknek is megfelel, akkor nem szabad az igazságügyminister urnák odamen­nie és il^n hatalmas fél mellett a legnagyobb tekintélyű curiai polgári tanács ellenében jog­egységi határozatot provokálnia. (Zaj. — Pesthy Pál igazságügyminister: Mi a hatálya a jog­egységi határozatnak? — Erődi-Harrach Tiha­mér: Nem hat vissza!) T. igazságügyminister ur, az az Ítélet azonkívül megfelelt a praxis­nak, a. joggyakorlatnak is, mert a Staud-tanács nem akkor ítélkezett először igy, hanem a

Next

/
Thumbnails
Contents