Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

M À nemzetgyűlés 463. illése 1925. Amilyen a kormány, olyan az ellenzéke ! Gyenge, gyatra ! — Sütő József : Köszönjük szépen I — Derültség. — Kiss Menyhért : Semmiféle komoly bírálat és ellenállás nincs !) Az a sok nyomorúság, az a sok baj, amelyet kint az életben tapasztalunk, amikor lakásainkon nap-nap után családi tragédiák játszódnak le, amikor feljönnek hozzájuk apák és anyák éhező gyermekekkel, mikor elájulnak lakásainkon az emberek, akik két-három nap óta nem ettek, amikor szerencsétlenek jönnek hozzánk, ez természetesen valamennyiünk lelkivilágát ugy elborítja és ugy megteliti szomorúsággal, annyira elsorvasztja energiánkat, hogy amikor az ember idejön, hiányzik az elan, hiányzik az energia, hiányzik a lelkierő és az a szellemi fogékonyság, amely az ellenzékből kiváltaná azt a harcot, amelyre itt szükség volna. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Valóságos Hofrat-bangulat uralkodik e teremben, alig van emóció, azoknak a botrányos jeleneteknek, amelyek az országgyűlésen régen lejátszódtak, amikor gróf Khuen-Héclerváry Károly felé tintatar Lók repültek, -— akkor még szocialisták nem voltak itt — halvány maradványa sincs itt, mi olyan jámborul, olyan szelíden viselkedünk, mintha tejben-vajban úszó Kánaán volna csonka Magyarország. Valami lélektani indokát azért megjelölöm ennek az állapotnak. Demokratikus országokban, ahol olyan parlamentek vannak, amelyek az általános egyenlő és titkos választójog alapján jöttek össze, ahol minden képviselő, bármely párthoz tartozzék is, joggal nevezi magát a nép megválasztott képviselőjének, amikor a kormánypárttal szemben ellenzéki párt van, megvan a lelkierő, megvan az energia is, mert az ellenzék tudja, hogy ezzel az agresszív ellenzéki harccal meg is tudja győzni a kormánypártot, meg is tudja győzni a kormányt, és ha a kormány és a kormánypárt ugy érzi, hogy az ellenzéki harcnak rezonanciája van kint a tömegekben, akkor igenis kénytelen deferálni, és kénytelen nagyon sokat megvalósítani annak az ellenzéknek programmjából, mert jönnek a választások és a nép ítélete azután elsöpörné azt a kormányt, amely az ellenzék által beterjesztett okos és az élet szükségleteinek megfelelő indítványokkal nem törődik. Ott az ellenzék, ha valamit el akar érni, intenzív, agresszív és el is éri, amit akar. De mi, akik ugy erezzük, hogy bármennyire akarjuk a jót, bármennyire akarjuk szülőföldünk javát, bármennyire igaztalan is az, amikor bennünket hazaárulóknak, a nemzet bajaival és sorsával nem törődőknek stigmatizálnak és állítanak a közvélemény elé, mintha nem volnánk méltók arra, hogy a magyar nemzet testéhez tartozóknak érezzük magunkat : azt látjuk, hogy minden indítványunk, minden jó szándékunk megtörik nemcsak a "párturaimon, — amely kevésbé volna veszélyes, mert egy párturalom csak addig él, amíg a párt él és egyik párt sem örökéletű — hanem megtörik az osztályuralmon. ni nem teszek különbséget a pártok között, mert az az osztályuralmi hangulat, amely a régi magyar országgyűlésen gyökeret vert, hogy a politika uri foglalkozás és a választójognak azért kell szűknek maradnia, hogj- azok, akik hus a nép húsából és vér a nép véréből, akik a nyomorúság és az élet szakadékai között nőttek fel, akik ismerik a nép bajait, mert a maguk élete folyamán átestek ezeken a bajokon, akik ezeket nem könyvekből, nem tudományos előadásokból, hanem magából a gyakorlati életből tanulták meg, azok ne jöhessenek be ebbe a gyönyörű palotába, ezeknek nincs itt helyük, ez a gondolatmenet itt továbbra is fenned november hó 10-én, kedden. áll és ennek tulaj donitom, hogy amikor az 1922-iki választások után bejöttünk, nem szeretettel fogadtak bennünket, amire nem is reflektáltunk, hanem azzal, hogy nem idevaló emberek vagyunk. (Barthos Andor : A vörös szekfü volt az oka ! — Nemes Bertalan : Vörös szekfüvel minden más teremből kiverték volna magukat, csak itt tűrték meg !) A piros szekfütől igazán kár volt megijedni. Az csak egy szimbólum. Megengedem, hogy a kommün után (Barthos Andor: Ugy van! Igaza van !) itt a vörös szin nem volt szimpatikus az uraknak. Én ott voltam a Conti-utcában, amikor a tömeg a Népszavát lerombolta és az összetört falábakkal kirohant az utcára és verekedett, amikor azután a rendőrség jött elkezdték a Himnuszt énekelni, tehát profanizálták a Himnuszt azért, hogy rablásaikat és rakoncátlankodásaikat fedezzék. Amint ez profanizálása volt a Himnusznak, épugy profanizálta Szamuelly és Kun Béla a vörös szint, amikor azt olyan gazságok fedezésére használták fel, amelyekkel nemcsak hogy nem azonosítjuk magukat, hanem amelyekkel legalább is oly ellentétes álláspontot foglaltunk el, de sokkal őszintébben, mint azok, akik a kommün alatt szolgálatot tettek Kun Bélának, a kommün után pedig a legvadabb ellenforradalmárokká lettek. Kár volt tehát a piros szekfütől megijedni. A piros szin a szociáldemokrácia szine mindenütt a világon és például Ebertnek, a német államfőnek temetésén a német nemzeti szinü zászlókat vivő csoportok együti mentek a vörös zászlókat vhő csoporttal. (Nemes Berínlan : Ott nem volt kommün !) Igaz, ott nem volt kommün, de mi nem vagyunk kommunisták, hanem szociáldemokraták vagyunk és ami a kommunizmusban történt, arról majd egy későbbi történetíró fogja megállapitani, hogy az nem a szociáldemokrácia bűne, hanem legalább is oly mértékben bűne a magyarországi polgári társadalomnak, mint a szociáldemokráciának. Mi még nem lehetünk elég objektívek ahhoz, hogy azokról az eseményekről már ma kritikát mondhassunk. Legyenek meggyőződve, hogy a kommunnal szemben a szociáldemokrata pártban éppen elég ellenforradalmár volt. Nem beszélek az októberi forradalomról, mely a magyar népköztársaságot alkotta meg jó hazafias szándékkal és hogy később máskép fordult a dolog, arról csak a történeti erők tehetnek, amelyek akkor megakadályozták, hogy azok a férfiak, akik jót akartak akkor, azt a jót meg is csinálhassák, hanem csak a kommunről. De nem is erről akartam beszélni, csak a közbeszólások vittek erre a területre, hanem arról, hogy a magyar politikai életnek az volt az örök rákfenéje a múltban is, ami ma is, tudniillik az őszinteség hiánya. Jóllehet csak rövid idő óta vagyok politikus, de ugy látom, hogy ennek a nemzetgyűlésnek egész pártcsoportulása nem az igazi helyzetet fejezi ki. A legközelebbi napokban lefolyt egy képviselőválasztás, ahol az ellenzéki jelölt győzött, Somogyi Béla fiatal képviselőtársunk, akit ma már voit szerencsém itt látni. (Lendvai István : Remélem, hogy örült a szerencsének !) Sem nem örültem, sem nem bánkódtam, nagyon hidegen hagyott a megjelenése. Mondom, hogy választási harc folyt ott le és a legyőzött párthoz tartozó képviselők legjobban örültek annak, hogy megbuktak, és örültek az ellenpárt győzelmének. (Derültség a szélsőbiloldalon.) A folyosón hallottam, hogy a keresztény gazdasági párthoz tartozó képviselő, akinek a jelöltje megbukott, ragyogó arccal, sugárzó örömmel vette tudomásul a hirt, hogy nem az ő pártjának jelöltje győzött, hanem az ellenpárté. (Zsirkay János : Keresd a sógort !) Ez elég élénken illusztrálja az itteni helyzetet. Arról is meg vagyok győződve, hogy még az egységes párt