Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

À nemzetgyűlés 463. ülése 1925. csásson megfelelő összeget a kisipari hitelt lebonyolító szervek rendelkezésére, a kisipari hitelt igénj^bevevő kisiparasoknak biztosítson hosszúlejáratút és alacsony kamatozást, végül tegye lehetővé, hogy a kisipari hitelt igénybevevő kisiparos az igénybe vett hitel biztositékául úgynevezett ingó jelzálogot adhasson, amely nem akadályozza meg őt sem üzemének, sem iparának folytatásában és biztosítja a hitelt nyújtó szerveknek követelésük fedezetét.« Nagyon súlyos problémája a magyar közviszonyoknak, a magyar helyzetnek az, hogy a nyugdíjjogosult közalkalmazottak és nyugbéres magánalkalmazottak nyugdíjuk fejében, amelyet egy emberéleten át folyó szakadatlan munkával kiérdemeltek, csak morzsákat, könyöradományokat kapnak. Nem akarok bővebben foglalkozni ennek a problémának azzal a részével, amely a közalkalmazottak helyzetére vonatkozik, mert erről itt már sokszor szó volt, hanem csak azzal a részével akarok foglalkozni, amely a nyugbéres magánalkalmazottak helyzetére vonatkozik. Egyes folyó perekből láthattuk, hogy olyan alkalmazottak, akik biztosító társulatoknál, bányatársulatoknál, nagyipari üzemeknél 30—35 évig voltak állásban, az aranykoronában befizetett nyugilletménj^eik után a nyugdíjintézetek alapszabályaiban megállapított nyugdíjakat papírkoronában kapják, t. i. amennyi aranykorona járna nekik, annyi papirkoronát kapnak, vagyis egy hónapban akkora összeget, amely alig fedezi a villamosköltséget, amikor elmennek nyugdíjukat inkasszálni. A nagyvállalatok, a nagyipari üzemek arra hivatkoznak, hogy ők nem valorizálhatják a nyugdíjakat, mert a vállalat vagyonának nagy részét hadikölcsönökbe és egyéb értékpapírokba fektették, amelyek devalválódtak és igy a nyugdijalapjaik fedezetéül szolgáló vagyonrészek elvesztek. Ez egyik-másik vállalatnál igaz lehet, de nem áll nagyon sok nagyipari vállalatnál, amelyeknek sikerült részint a háborús konjunktúra következtében, részint a háborút követő időkben folytatott okos és ügyes üzleti politikájukkal vagyonuknak nagyrészét nemcsak visszamenteni, hanem meg is szaporítani. Szóval itt a kormánynak kötelessége volna esetről-esetre elbírálni, hogy minden vállalat, amelynek nyugdíjintézménye volt és amely egy alkalmazottat nyugdíjaz, van-e vagyonilag abban a helyzetben, hogy annak az alkalmazottnak nyugdíját ha nem is 100%-ban, de legalább félig-meddig valorizálva fizethesse, igen vagy nem? Németországban és Ausztriában ezt a kérdést, ha nem is ideális mértékben, de mégis oly mértékben oldották meg, hogy az ipari üzemek, bányavállalatok és egyéb magánüzemek, ahol nyugdíjintézetek voltak, elbocsátott alkalmazottaikat megfelelő módon kártalanítják oly nyugdíjjal, mely a mai életviszonyoknak legalább félig-meddig megfelel. A kormány — jól tudom — azért nem igyekszik ezzel a problémával foglalkozni, — amennyiben ez a magánalkalmazottakra vonatkozik — mert ezzel precedens adódnék és a közalkalmazottak is fokozottabb igényekkel lépnének fel a kormányhatalommal szemben. Hiszen én nem akarom kétségbevonni, hogy a közalkalmazottak is jogosultak arra, hogy egy emberöltőn át becsületesen végzett munkájuk után öreg napjaikra meg legyenek óva a nyomortól és nélkülözéstől. Nekik is joguk van az államtól megfelelő nyugdíjat követelni. Ha azonban az állam nincs olyan pénzügyi helyzetben, — amit most nem akarok elbírálni — hogy a közalkalmazottak ebbeli kívánságait honorálja, akkor bele kell törődni abba, hogy ez igy van, — de ezt is meg kell vizsgálni. Vannak azonban magánvállalatok, bányavállalatok, bankok, biztosító társaévi november hó 10-én, kedden. 31 ságok, amelyek vagyonuk egy részét külföldi valutában igen jól valorizálták. Itt van például egy nagy biztosító társaság, a Generali, melynek igazgatósága Triesztben van ; ez is lírában mentette meg a vagyonát, ami megfelel 20%-os valorizációnak, miután a lira a békebeli értékének egyötödére esett. Miért akarják most rongyos papirkoronában fizetni a nyugdíjat az alkalmazottaknak? Legalább az igazságügyminister urnák kellene olyan törvényjavaslatról gondoskodnia, mely kimondaná, hogy a bíróságoknak legyen diszkrecionális joguk annak megállapítására, hogy mely vállalat van abban a vagyoni helyzetben, hogy alkalmazottainak nyugdíját valorizálva fizethesse, vagy legalább is részben valorizálva. Amelyik nem tud fizetni, az nem fog fizetni, de nem volna szabad eltűrni, hogy azok sem fizessenek, akik megfelelő vagyoni helyzetben vannak. A kormánynak ez oly szociális kötelessége, mellyel a legsürgősebben foglalkoznia kell. Ebben a tekintetben a következő határozati javaslatot vagyok bátor előterjeszteni (olvassa) : »A nemzetgyűlés utasítsa a kormányt, hogy tekintettel a nyugdíjasok és nyugbéresek rendkívül súlyos anyagi helyzetére, terjesszen elő törvényjavaslatot, melyben az 1924. évi IV. te, az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló törvény érvényességének 1926 július 1-i megszűnésével a nyugdíjas közalkalmazottak és nyugbéres alkalmazottak és munkásoknak a szanálási törvény életbelépése előtti teljesösszegű nyugdíjat biztosítja.« T. Nemzetgyűlés ! Egy további súlyos problémája az ország lakosságának, melyről a költségvetési vita során szintén beszélni kell, a lakásviszonyok. Közeledik az az idő, amikor a szanálási törvény értelmében a lakbéreket s a lakfelmondásokat korlátozó intézkedések hatályukat fogják veszíteni s amikor a háztulajdonosokra vissza fog szállni a szabad felmondás joga s a házbérek szabad meghatározási joga. Nagyon örülök, hogy a népjóléti minister ur épen most beszédem e részénél jött be a terembe, hiszen ez a probléma leginkább ő reá tartozik. Á háztulajdonosok nálunk dédelgetett kedvencei a t. kormánynak. Akármit mondanak, akármilyen határozatokat hoznak, a kormány azokat 100%-os igazságnak fogadja el, legalább is ugy tesz, mintha annak fogadná el és honorálja azokat a kívánságokat. A kormány nincs tekintettel arra, amire tekintettel van például az osztrák kormány, jóllehet az sem szocialista kormány s mégis vattát dug a fülébe akkor, amikor a háztulajdonosok jajgatnak s kizárólag a dolgozó millióknak, a dolgozó munkásságnak és polgárságnak érdekeire van tekintettel. Olyan lakásért, amely Budapesten november 1-én 2,000.000 papirkoronát meghaladó házbérrel volt terhelve, Bécsben 120.000 papirkoronát fizettek. A bécsi háziurak s a bécsi háztulajdonosok egyesülete époly lármát csinál, mint itt a háztulajdonosok, de Ausztriában, jóllehet nem szocialista kormány, hanem keresztényszocialista kormány van uralmon, de mert "Bécs városának népe nagyrészt szociáldemokrata és mert Bécs város községtanácsa a szociáldemokrata párt uralmában van, még álmodni sem meri a keresztényszocialista kormány, hogy ezen az állapoton változtasson, mert ez valósággal forradalmat idézne elő Bécsben s a lakosság egyszerűen kimondaná, hogy nem fizeti a magasabb házbéreket, hiába is alkotnak ilyen törvényt. Sajnos, a magyarországi munkásság hatalmi ereje még nem tudott arra a fokra emelkedni, mint amilyen felett — hála a jó sorsnak — bécsi munkástestvéreink rendelkeznek, de eltekintve attól, hogy mi a munkásság érdeke, egészen objektive meg lehet állapítani, hogy ez nemcsak a munkásság problémája, hanem a kereskedőknek, iparosoknak s mindazoknak problémája.