Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

332 A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. visszaállítsák újra a hitet és bizalmat mindazok iránt, akik hivatva vannak e nemzet vezetésére? Általában meg: kell állapitanunk azt, hogy a magyar közéletben, de nemcsak a mi társadalmi életünkben, hanem az egész világon hallatlan lélekveszettség, nagy lelki leromlás mutatkozik. Mutatkozott ez már a háború befejezése után azokban a békeszerződésekben, amelyeket a hatalom jogán megalkottak, amikor az emberiességnek és a kultúrának legszentebb hagyományos gondolatait sárba tiporva és megcsúfolva nemzeteket, országokat tönkretettek azok a kulturnemzetek, amelyeknek pedig az lett volna a hivatásuk, hogy a véres háború után megtalálva azt a morális atmoszférát, amelyben kiegyenlítődik minden embertelenség és minden széthúzás, lelki megnyugvást tudjanak teremteni a megbomlott emberi társadalomban. Azt kell megállapítanunk, hogy igaza van Spenglernek, annak a pesszimista filozófusnak, aki »Der Untergang des Abendlandes« című hires könyvében azt irja, hogy az európai civilizáció lassan-lassan teljesen el fog pusztulni és ezzel az emberi kultúra, sőt az emberi nem is. Ha azokat a világjelenségeket figyeljük, amelyek az életnek a művészeti és tudományos életnek minden terén mutatkoznak, bizonyos dekadenciát, sülyedést és züllést látunk minden vonalon s.a legszörnyűbb az, ami magában az emberi lélekben mutatkozik. Az emberi lélek temploma romokban hever, a legnagyobb, legszentebb eszmények meg vannak csúfolva ott is. azok a hagyományos nagy erkölcsi gondolatok, amelyek arra lettek volna hivatva, hogy az emberiséget szebb kifejlődésekre vezessék, az emberi gondolat magaslatáig eljuttassák, teljesen összeomlottak és ma hit, vallásosság és az emberiség egyéb nagy eszményei csak talmi ideálok, amelyek után nem megy senki, hanem uj eszményeknek akadnak veszedelmes, kalandor képviselői, akik homlokegyenest ellenkezve a morállal, és azzal a morális múlttal, amelyeken az emberi társadalom felépült, hirdetik a maguk végzetes eszményeit. A magyar közéletben, ebben a kis mikrokozmoszban ugyanez a világjelenség mutatkozik. Ha végigkísérjük ennek a hatéves korszaknak történetét, azt látjuk, hogy a politikai és erkölcsi tekintélyek kora lejárt, és a közélet fórumán olyan képviselői jelentkeztek az uj gondolatoknak, akik előtt semmi sem volt szent, akik előtt alkotmányosság, parlamentarizmus, morál, keresztény és nemzeti gondolat mind nem volt szent, akik mindezt arra használták, hogy forradalmi lelkük érvényesülése révén uj világot rendezzenek be a maguk számára. (Erdélyi Aladár: Kár, hogy nem hallják sokan!) Összetörtek itt minden hitet. Ebben az összetört hitben találom meg annak a nagy társadalmi enerváltságnak a magyarázatát is, amely a közélet minden terén és ebben a parlamentben is mutatkozik, ahol szembenállunk, és az elvek küzdelmét kellene, hogy megvívjuk, de ehelyett apró kis csatározások, személyeskedések és olyan természetű jelenségek mutatkoznak, amelyek egy nagy betegség kísérői. Fekély van ennek a nemzetnek a testén, amelyet a háború és az azután következett szomorú korszakok idéztek elő. (Rassay Károly: Pedig nyolcan vagyunk, könnyen megegyezhetünk! — Erdélyi Aladár: Ebben mindenki megegyezhetik, csak azok nem, akikre citálja!) Vannak kérdések, amelyek talán össze tudnák hozni a magyar társadalmat is. Vannak kérévi november hó 20-án, péntehen. dések, amelyekben talán mégsem volna közöttünk véleménykülönbség. De jellemző, hogy nem ezeket a kérdéseket állítjuk be a közélet homlokterébe, nem ezekkel foglalkozunk, mert ezek — majdnem ugy kell mondani — nem érdekelnek itt senkit, pedig véres és égető kérdések. Inkább mások, inkább azok a szenzációs jellegű kérdések mozgatják meg az érdeklődést. (Fábián Béla Tesz-király!) amelyek voltaképen mindig a nemzet rovására termelődnek és mindig annak a konszolidációnak aláaknázására szolgálnak, amelyre ugy vágyunk, amelyre ugy törekszünk, amelynek érdekében a kormányzat, a nemzetgyűlés, az egész társadalom együttes munkát hangoztat, de az együttes munkát gyakorolni nem tudja. Minden kérdésnek lényege, minden bajnak kútforrása abban kulminál, hogy ez az ország csonka, elvérzett. Ebben a kérdésben, az integritás gondolatában kellene találkoznunk mindnyájunknak. Okosan, célszerűen és megfelelő előkészüléssel, a kérdés, minden vonatkozásának megfelelő megtanulásával, ezt kellene közös anyagává tenni a magyar életnek. Azt látjuk, hogy ezzel a gondolattal foglalkoztak és foglalkoznak künn a társadalomban könnyelműen, veszedelmesen, nem ennek komolyságához való méltósággal. Azt látjuk, hogy felelőtlenül nyúlnak hozzá (Fábián Béla: Cuzával!) és veszélyeztetik magát a gondolatot és annak eredményességét. (Frdélyi Aladár: Inkább csak jelszónak használják! — Rassay Károly: Napidíjért!) A megszállott területeken ott élnek testvéreink, ott szenvednek és pusztulnak el. Az Infernóban Vergilius nem vezette Dantét annyi szenvedéskörön keresztül, amennyi szenvedéskörön ^ ^keresztülvergődik a megszállott területen élő magyarság, amelyet kultúrájától fosztanak meg, amelynek birtokát sajátítják ki, amelyet vallásos érzésében bántanak. Mindez a kérdés eleven magyar kérdés és ezen a kérdésen, a kisebbségi kérdésen keresztül kellene mindnyájunknak találkozni. (Fábián Béla: Ha itt a magyarság volna a fontos!) Mert a kisebbségi kérdés jelenti a jövendő Magyarországot. Ennek megfelelő megoldása jelent számunkra egy hidénitést ahhoz az uj jövendőhöz, amely újra és ismételten a régi Magyarország visszaállítását fogja jelenteni számunkra. (F^élvi Aladár: Itt csak hídavatás van! — Fábián Béla: Nem ugranak vízbe!) Előttem szóló t. képviselőtársam beszélt a kisebbségi kérdésről és fölvetette a kérdést, vájjon a kormányt milyen mulasztások terhelik ezen a téren. Meg kell állani tanom, hogy a mai kormányzat és az eddigi kormányzatok is a kisebbségi kérdést, — hogy ugv mondjam, — nagyon óvatos diplomáciával kezelték. Kényes lévén maga az ügy és még nem lévén tisztázva Magvarország viszonya a nagyhatalmakkal szemben, alig mertek hozzányúlni, alig merték azt a nemzeti önérzetet tanusitani. amelyre pedig minden körülmények között szükség van, s amely tiszteletet tud parancsolni, amikor ezek a kérdések dinlom áciai tanácskozások formájában napirendre kerülnek. Itt volt elhibázva az egymást követő kormánvok taktikája, hogy a magyar sebet, ezt az égető, soha be nem forradó sebet nem tárták a nyugati államok elé. Méltóztassék csak a szomszéd Ausztriát tekinteni. Ausztria a maga nem is olyan súlvos sérelmével, mint a miénk, hogyan tudta végigkilincselni Európát, hogyan tudta koldusroneyait, vérző sebeit mutogatni, hogyan tudott szánalmat kelteni maga iránt és hogyan tudta meginditani a nyugati kulturnemzeteket, melyek végül maguk