Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

322 A nemzetgyűlés 470, ülése 1925. évi november hó 20-án, pénteken. arra a vagyonkategóriára vonatkozólag és ezt az anyagi terhet a birtokforglmi korlátozások utján a földbirtok szintén viseli. De meg keli itt emlékeznem még egy nagyon fontos kérdésről is, az autonóm vámok kérdéséről. Ez nem megint egy olyan adó-e, amelyet mi gazdák fizetünk? (bgy van!) Hiszen azok a borzalmas védővámok, amelyeket a magyar autonóm vámtarifa behozott, a többi ipari cikkek között .különösen azokra nehezednek, amelyekre nekünk gazdáknak van leginkább szükségünk: az összes mezőgazdasági gépekre, a műtrágyára és mindazokra a cikkekre, amelyekre a gazdáknak szükségük van, amelyek nélkül egyáltalán meg nem élhetnek. Emlékeztetnem kell még önöket arra is, hogy amikor az autonóm vámtarifát a többségi párt — szerencsétlenségre és a dolgok nem ismerése folytán, abban az alakjában, amelyben beterjesztetett — elfogadta, akkor az egyetlenegy érv, amelyet a kormányzat e mellett fel tudott hozni, — sajnos, én azokban a tárgyalásokban betegségem miatt nem vehettem részt, máskép ezt az érvelést már akkor is visszavertem volna — az volt, hogy hiszen szavazzátok meg, ezek nem állandó tarifák, ezekre a kormánynak csak mint harci eszközre van szüksége, hogy a külföldi szerződéseknél legyen miból engedni. (Ugy van! balfelöl.) Ha jól emlékszem, már másfél éve annak, hogy az autonóm vámtarifát megszavazták... (Mándy Sámuel: Nincs még egy éve sem! Január 1-én lesz egy éve.) Bocsánat, akaratlanul is érheti tévedés az embert. Szóval körülbelül egy éve van életben. Egy év óta viselik, nemcsak a gazdák, hanem általában az egész magyar fogyasztóközönség annak a monopóliumnak rettenetes nyomását, amelyet egy legfeljebb 800 tagból álló nagytőkés csoport kapott. (Ugy van! balfelől.) Ne méltóztassék rossz néven venni, ha itt kénytelen vagyok a kormánynak azt a szemrehányást tenni, hogy ebben a kérdésben nem járt el azzal az eréllyel és talán azzal a tapintattal sem, amellyel Magyarország fogyasztóközönségének tartozik. Mert ha igaz az, hogy csak harci eszközül kellett, harci eszköznek pedig nem vált be, — aminthogy most már egy év óta áll fenn és nem vált be — akkor nem volna szabad bekövetkeznie annak, hogy ez a vámtarifa nemcsak épségben ne maradjon, hanem azonfelül bizonyos téte-ekre, utóbb még rendelet utján, emelés is történt. (Rassay Károly: Viszont kivételes esetben elengedik. Lásd Faluszövetség. Mozgás a ba,oldalon.) Elnök (csenget); Csendet kérek! Gaal Gaston: Ilyen indirekt adó, melyet különösen Magyarország gazdaközönsége fizet, mert hiszen elsősorban mi vagyunk kénytelenek igénybe venni, még pedig tömegcikkekre nézve, a vasittakat, — jelentkezett még a vasúti tarifák szertelen megmagyarázhatatlan — sőt azt merem mondani: esztelen — emelésében. (Ugy van! balfelől.) Mert amikor minden a békebeli aranyparitás alatt áll, a tisztviselői fizetésektől kezdve majdnem minden kereső kategóriának bevétele is, mi szükség van épen arra, hogy a vasúti tarifák 50%-kal az aranyparitás felett álljanak? (Barthos Andor: Csak 12-6%-kai!) Mélyen tisztelt képviselő ur, megengedem, hogy átlagban talán igy van; megengedem azt is, hogy bizonyos relációkban talán kevesebb is lehet, azonban vannak relációk, amelyekben nem 12% az emelkedés, hanem 50%-ot is meghalad. (Ugy van! a baloldalon.) Csak egy példára hivatkozom, a saját farumra. (Halljuk! Hall-' juk!) Békében egy vagon búzának a saját falumból Budapestre szállítása belekerült cirKa 100 aranykoronába. Ugy-e bár, mélyen tisztelt képviselő ur, ez aranyra átszámítva — a rövidség okáért 15.000-rel szorozva — cirka másfél millió koronát jelent. Ma ugyanabból a faluból egy vagon búzának Budapestre szaiiitása 2,700.000 koronába, tehát másfél millióval szemben 2,700.000 koronába kerül! Ki fizeti ezt, mélyen tisztelt képviselő url Fizeti egyfelől a magyar gazda, akinek levonják és űzeti a pesti fogyasztó, akinek a gazda a búzát szállitja. (Klárik Fesenc: Az állam a legnagyobb árdrágitó! — Ugy van a szélsőballodalon) És ugyanakkor, amikor az országban gabouaértékesithetési krizis van, az a gabona, amely tavaly a vidéken 600.000 korona volt, ma ugyanazon a vidéken 310.000 korona, de még igy is eladhatatlan. Amikor a jugoszláv és a román kormány az ő megievó vasúti tariiaikuol ŐO?u-os engedményt ad a jugoszláv és román búzának, csakhogy küllőidre kivihessék, ugyanakkor a magyar kormánynak, iüetoleg azoimak, akik a magyar államvasutak tariiapoiitikájat iranyitjáK, nem jut eszükbe a példán okulni és nem jut eszükbe a magyar gazdaközonség és a logyasztok jogos éraekeit alátámasztani azzal, nogy megfelelő tariiapolitikával segitsenek valahogy a meglevő nagy krizisen. Mélyen t. i\ emzetgyülés ! Mindazok, amiket itt előadtam, részben előzményei, részben veiejárói — időbelileg — annak a megsúlyosbitott adótehernek, amely ellen annak idején állást foglaltam és amelyről megmondottam, hogy a gazdaközönség képtelen lesz fizetni, legfeljebb egy-két évig s amelyre vonatkozólag a jóslásom — sajnos — beteljesedett, mert ma már vidéken, legalább az én vidékemen, csak végrehajtás utján csurran-csöppen az adó (Ugy van! Ugy van! a középen és jobb felől.) önként senki a világon nem fizet, (Rassay Károly: Igy van a városokban is! — Fábián Béla: Az egész országban végrehajtanak!) és aki fizet, nehogy azt méltóztassék hinni, hogy a zsebéből fizet, hanem vagy földet bocsát árúba — ez a kisgazdák esete — vagy száz milliókat kénytelen felvenni a pénzintézeteknél 18—24—26%-ra, hogy adózási kötelezettségének eleget tehessen. (Ugy van! balfelől.) Ezzel szemben az a gazdasági politika, amely a vámtarifa, stb. révén lehetővé tette, hogy a magyar közgazdasági élet legerősebb pillére, a magyar földmivelés, idáig jutott, — mert hiszen igazi értékeket, egy nemzet szempontjából igazi, reális értékeket csak ez az egyetlen gazdasági ág termel — oda vezetett, hogy ma már nincs a magyar mezőgazdaságnak_ egyetlenegy terménye, amely nemhogy konjunkturális áron volna értékesithető, hanem amely még a békebeli áraknak megfelelően is elhelyezhető lenne a piacon. Vegyük sorra ezeket. (Halljuk! Halljuk!) Nem kell sokat beszélnem róla, hiszen a lapok nyáron tele voltak a gyümölcskrizissel; a legszebb magyar gyümölcs száz vagonszámra rothadt el, mert nem volt vagon s mert a gyümölcs nem birta meg a vasúti fuvart, mert nem volt kereskedelmi szerződés sem, bár ezt a hiányt még át lehetett volna hidalni, mert a külföld igy is meglehetős mennyiséget vett fel, különösen a magyar paradicsomból, paprikából és salátafélékből.« Azok a termelők azon-